Oklevél

Sajnálom, hogy nem bejegyzéssel jövök (azt is tervezek hozni nem sokára), de a mai napon megkaptam életem első oklevelét aminek hihetetlenül örülök. Úgy hogy innen is köszönöm a Paparazzinak, illetve nektek, ugyanis már 9-en vagyunk amit szintén nagyon nagyon köszönök. Nekem fontos, hogy felvegyem veletek a konaktust és, hogy lássátok nem a feliratkozókért írok. És hogy hlás vagyok nektek. Szóval nagyon szeretlek titeket, és a türelmességeteket, hogy képesek vagytok kivárni a részeket. :) Szóval

Köszönöm!

1.felvonás 6.jelenet

Nagyon sajnálom, de az embernek van magánélete és az enyémben leginkább a tanulás van.

Nagyon szmorú vagyok ugyanis nem jutottam el odáig, hogy ezt kitegyem, illetve hogy megírjam.

Ezt a részt egy hiper szuper mega hoszzú részre terveztem, deeeee nem lett az :DD

Ahhoz képest amiket egyébként írok szerintem ez hosszabb lett.

Még írtam volna tovább, csak meg van az ütemezett tanterv.

Na mindegy, remélem azért tetszik, jó szórakozást.

Ui.: Hagyjatok magatok után nyomot, mert neked csak egy kattintás, nekem viszont nagyon sokat számít.

Napok teltek el azóta, hogy elindultuk. A lábaim sajognak, már-már le akarnak esni. Fáradt vagyok, és kimerült. Nem sokszor állunk meg, mert nincs hol. Puszták, és elhagyatott városokon keresztül visz az utunk, így nem is tudnánk hol megszállni. De látom magunk előtt a célt, a remény nem halt meg. A fiúk a vállukon hordozzák a csomagokat, mi lányok, pedig alig bírunk már megállni a lábunkon. Hideg van és még a hó is, esik. Néhol egy-egy fedettebb zugba menekülünk, és tüzet gyújtunk, amellett melegedünk. Félek, hogy elrontunk valamit, vagy hogy valaki jelent minket. A városokban sokan segítenek. Nem is maradunk ott tovább, mert ők terjesztik. Ha nincs hol megszállnunk kénytelenek vagyunk barlangokba menekülni. Összebújva alszunk oda kint, hogy a kihűlést veszélyét még jobban megakadályozzuk. Egyre közelebb vagyunk a kerület széléhez, és a feszültség egyre csak nő bennem. Az első pár napon nem tudtam teljesen koncentrálni. Egész végig Travis járt a fejemben, és ezért sokszor majdnem rossz irányba mentem. Azóta Brittanyvel beszélünk a közös témáinkról, és Max-el is esténként eszme cserét folytatunk. A többiekkel nagyon nem, csak néha-néha váltunk egy-egy szót. Mintha házaló porszívóügynökök lennénk, úgy csengetünk be az emberekhez szállást, és segítséget kérve. Nem szeretem, ahogy az utcai emberek lenézően néznek ránk emiatt. Esténként újra Dianaval álmodok, ami kezd az őrületbe kergetni. Ki az a kislány? Mit akar tőlem? Ezek miatt a gondolatok miatt nem alszok. Nappal, pedig fáradt vagyok. Ez egy ördögi kör, amiből sosem szabadulok, és megyek csak körbe, csak körbe, míg el nem szédülök. Talán rossz ötlet volt? Nem kellett volna belekezdeni ebbe az egészbe? Gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat, és újra barátnőmre figyelek, aki csak mesél nekem, de nem tudja, hogy nem figyelek rá. Próbálom összetenni, és egyáltalán képbe jönni, hogy miről is lehet szó.

- … Ugye? – kérdi tőlem.

- Aha. – válaszolok neki kómásan.

- Egyáltalán figyeltél rám?

- Ööö..

- Hát az jó.. – mondja majd durcás képpel az utat vizslatja.

- Sajnálom, csak már napok óta nem alszom. És teljesen kifárasztottam magam.

A szeme sarkából rám tekint, de nem fordul felém.

- Elhiszem. Nagy a felelősség rajtad.- szól.

Majd csöndben vonulunk tovább.

Időközönként megállunk pihenni.

Nagy sóhajtás keretében felfordulok egy lépcsőre, s felmegyek azon. Remegő kézzel, s habozva nyomom meg a nagy bordó ház arany csengőjét. Már fordulnék meg, hogy elrohanjak, de a mögöttem lévő csipet csapat nem enged, s szánakozó arccal rázzák a fejüket.  Visszafordulok az ajtó felé, s az nyílik. Egy magas festett szőke nő lép ki. Alkata korához képest vékony, izmos. Barna szempárjával engem méreget, és rosszallóan néz. Nem is csodálom, hiszen már öt éve nem találkoztam anyukámmal.

- Szi..szia anya! – dadogom.

- Anne! – szól, majd kínos szünet következik – Gyertek be!

- Mrs. Cohen, nem akarunk zavarni, csak szeretnénk egy fontos ügyet megtárgyalni. – szól Max – Anne!

- Anya! – kezdem idegesen, majd elmesélem az egész hajcihőt.

- Kicsim tudod, mit gondolok erről. Nem akarom, hogy úgy végezd, mint apád. – mondja komor arccal.

- Nem lesz bajom. Megígérem, de ezt most, muszáj megtennem.

- Ha így érzed, nem állok az utadba. – mondja és megsimítja az arcomat.

Ajkaimat összepréselem, és szememet lehunyom. Kezemet kezére teszem, ami megakadt orcámon. Átölelem őt, és a fülébe suttogom:

- Szeretlek.

Elválunk egymástól, ő meg zavarodottan a kimondani kívánt mondatát, próbálja összerakni, sikertelenül.

- Fent vannak matracok, és hálózsákok. Hozzátok le őket és aludjatok azokon. – nyögi ki végül.

A hátam mögött lévő Max a vállamra teszi a kezét, s lassan megsimogatja azt, majd elindul az emeletre. Anyukám kérdőn néz a fiú után. Rá mutat, s jól kivehetően azt artikulálja: Ő? Megforgatom a szemeimet és a régi szobámba, megyek. Nagyon rég nem voltam ott, és a szüleim úgy hagyták, ahogy én hagytam. Nyitom a szoba ajtaját és a baloldalra fordulva, felpöckölöm a villanykapcsolót. Melegség önti el a szívem. Az ágy beágyazva, mellette az íróasztalom, amit mind közre fog négy halvány rózsasín fal, amiket poszterek díszítenek. A kis könyvespolc még tele van gyerek könyvekkel. Az éjjeli szekrényen, még ott a felhúzott óra, s a plafonról még mindig lóg a csillár. Fordulok egyet-kettőt, majd végig nézve az emlékeket kimegyek a szobából. Mélyeket sóhajtva a földszintre rohanok, ahol a lányok már a cuccokat rendezgetik. Gyorsan leszaladok segíteni nekik, hisz mégis csak mondhatni az én házamban vagyunk. Hogy kicsit feldobjam a hangulatot, Hannah-hoz vágom az egyik párnát, mire ő nem tudván, hogy én állok a háttérben, Klarissának dobja a földön fekvő anyagot. Klara megint máshoz vágja, s ez párnacsatába megy át, amibe az éppen lejövő fiúk örömmel csatlakoznak. Kimerülten a kanapéra dőlök, és kényelembe helyezem magam.

*

A párnacsata nem volt jó ötlet, ugyanis fel kellett takarítanunk az egész szobát. Így a délutánunkat sem tölthettük pihenéssel. Anya vacsorát főzött, és nem is maradt utána semmi a hűtőben, hisz nem készült fel előre. Nagyon fáradt vagyok, a szemhéjaim folyamatosan le akarnak zárulni, de nem hagyom. Néha-néha elbóbiskolok, és arra eszmélek fel, hogy dőlök. Ilyenkor kidörzsölöm látószervemből az álmot, és felfrissülök. A vacsora után mindenki a fürdőért versengett, mivel napok óta nem fürödtünk. A sor elején voltam, így hamar bekerültem a kicsempézett helyiségbe. A tükörbe nézve elrettent a kép, amelyet látok. Kócos haj, koszos arc. Félre nézek, és a ruháimat kezdem levetni. Megnyitom a zuhanyzóban a vizet, hogy melegedjen, és felkötöm a hajam. A víztől lehűtött zuhany csempétől kiráz a hideg, ahogy a jobb lábujjhegyeimet hozzá érintem. De beállok. A forró víz szinte égeti a testemet, de hihetetlen jó érzés. Rossz szokásom, hogy a zuhany alatt mindig énekelek, ahogy mos is. Sose volt jó hangom, de nem érdekelt. Megmosakodtam, és a radiátoron melegedő törölközőmért nyúlok. Magamra tekerem, és a fogkefémet és a fogkrémet elvéve megmosom a fogamat. Friss lehelet, felüdít, felveszem a pizsamámat és átadom a soron következőnek a staféta botot.

- Jó hangod van. – jeleneti ki a fölszintre lépve Max.

Felnevetek.

- Akkor elég botfüled lehet, mert az én énekhangom szörnyű.

- Pedig kiskoromban, az énekkarban is bent voltam – kacsint.

- Az nem jelent semmit, azóta változtál.

Megforgatja a szemeit, s ezzel kinyilvánítja számomra nem tetszést. Grimaszolok neki egyet, mire ő kinyújtja a nyelvét. Az értelmes arcok egymást követik, mire megunom, és meglököm őt. Mire ő visszalök, csak az erőviszonyok nem egyenlők így én a földre zuhanok.

- Anne jól vagy? – térdel le mellém.

- Igen, minden rendben. – szólok nevetve.

Feltámaszkodik, majd hónaljamnál fogva felemel, alig öt centire a földtől, s a vékony bőr már kezd kidörzsölődni így szólok, hogy letehetne. A pillanatot kihasználva összeborzolom a haját, ő meg ledob a padlóra. Szúrós szemmel néz rám, én meg keresztbe teszem a karomat. Így állunk szemtől szembe, majd megölelem. Látszólag meglepi, majd szépen óvatosan viszonozza. Felnézek rá, majd elengedem.

Már későre jár, s mindenki végzett. Még a TV-t nézzük a kanapén betakarva, én Max mellett ülök, és eléggé zavarban vagyok. Álmos vagyok, és a pilláim már egyre nehezednek. Lecsukom a szememet, és a karfára dőlök.

*

Reggel az egyik matracon ébredek. A többi üres, úgy hogy körülnézek a lakásban. Sehol senki. Elintézem a reggeli rutinom, fogmosás, mosakodás stb. Felveszek egy meleg kötött pulcsit, egy maci nacit és a kabátomat. Kimegyek az utcára és felhívom Brittanyt.

Kicsöng.

- Halló? – kérdik a vonal végén.

- Szia Brit! Anne vagyok.

- Szia! Már elmentünk, ő.. Hol is vagyunk? Várj egy pillanatot.

- Rendben.

- Hugo utca 85.

- Az itt van a szomszédban. Máris megyek.

Majd leteszem.

Sietek, ahogy csak tudok, és pont elcsípem őket, mikor jönnek ki a lépcsőházból. A lendülettől nem tudok megállni, így beleszaladok a barátaimba, akik bowling bábuként dőlnek el. Kínosan mosolygok egyet, és elnézést kérek. A következő házhoz vesszük az irányt, és az eddigi maxon lévő energiám kezd csökkeni. Házról házra megyünk, majd két óra múlva elérünk a határhoz. Egy dombról nézzük a másik kerületet. Hatalmas házak, nyüzsög az élet. Szinte mindenki biciklivel jár, nem is csoda, hogy ez Equestron leggazdagabb városa, de ez még nem jelenti azt, hogy a legvidámabbak is. Lecsúszunk a hófedte dombon, s a központ felé indulunk. Az első házba bekopogunk, s finoman rátapintunk a lényegre. A nő, aki ajtót nyitott figyelmesen hallgatja mondandónk. Látszólag belemegy, de nem vagyok benne biztos. Majd mikor rákérdezünk, csak bólint egyet. Megmondjuk neki, hogy segítsen toborozni, mivel mi hazamennénk. Erre is igen a válasz, mi meg kivonulunk a hideg, fagyos utcára. Visszamegyünk anya házához, és közben észre vesszük, hogy mi vagyunk a legközelebb a kupola széléhez. Csak bámulom, hogy mennyire gusztustalan az az ember, aki itt ezt megtette velünk. Mély sóhajtások keretében elindulok.

Ez a röpke négy hét tele volt érzelmekkel. Travis megkapta a tüdejét, de még a korházban kell maradnia. A harminc nap alatt itt maradtunk anyánál. Nagyon közel vagyunk a burokhoz, és nem kell sokat sétálni a másik kerületig. Max-el viszonylag sok időt töltök, ami remélem nem túl észrevehető. Az egész nap döglöttünk a kanapén, s pislogás nélkül bámultuk a TV képernyőjét. S ekkor megrezzen a telefonom. Megnyitom az üzenetet, miben nem más áll:

„Megvagyunk ”

- Öltözni! – lökök fel mindenkit a kanapén.

- Miért mi van? – kérdi Hannah.

- Megvagyunk. – szólok, mire mindenki felugrik a helyéről.

Anya jön be a szobába, s mikor elmondom, hogy itt az idő elejti a kezében lévő tálcát. Szorosan átölel és a homlokomra nyom egy puszit. A zsebünkben ott lapul az olló, a kabátunk alatt, pedig valamilyen szúró-vágó eszköz. Az ajtón kilépve egy melegebb szél csap meg, mire elindulunk. Komoly arccal haladunk egyre kijjebb át a bozótoson, és a pusztán. S mire a buborékszerű valamihez érünk, kaján mosollyal kifele fordulunk. A bal oldalamra tekintve a barátaim sor áll, kik csak miattam kockáztatják az életüket. Jobb oldalamon, pedig egy csapat idegen, akik lehet, hogy szintén miattam mennek halálba. A szívverésem egyre gyorsul, a kezem és lábam remeg. A telefonomat előveszem, s leírom a most szót, s mielőtt elküldeném Max odalép hozzám, s megcsókol. Döbbenten állok, mire legszívesebben visszafordulnék és otthagynék mindent. Megnyomja helyettem a küldés gombot, mire visszaáll a helyére. Remegő kezemmel kiveszem a zsebemből az ollót, majd elvágjuk egyszerre zsinórjainkat, s felszabadulunk a rabság alól, legalábbis azt hisszük egy pár másodpercre,

1.felvonás 5.jelenet

Mindenkinek szeretném megköszönni aki csak erre a blogra tévedt :)
Boldog-, és olvasókban gazdag új évet kívánok nektek. :)

Összeszorított szemmel nyitom ki az ajtót, majd csak a bal szememet kinyitva az ágyra meredek. Üres. Mintha hatalmas kő esett volna le a szívemről, ami most hogy megszabadult a súlytól vadul kalapál. Mélyeket sóhajtok és az ágyra borulok. Szőke tincseim elterülnek a fehér lepedőn, így fekszek néhány percig majd feltápászkodom, és lerohanok a földszintre.  Az ajtó mellet elhaladva rám köszönnek.
- Szia!- mondja egy férfihang.
- Szia..- nyögöm ki miközben a hang irányába fordulok. Szerencsétlenségemre Max az.
- Jól vagy? Tegnap eléggé kiütötted magad.
- Persze. Ugye nem csináltam semmi hülyeséget?
- Öööö...- kezdi - Hát vagy nyolcszor felhívtál. - volt az több is mondom magamnak- És elég érdekes dolgokat mondtál. Például, hogy elzavartad Davet, meg szeretsz meg, hogy menjek át.
Éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz.
- Úristen ez annyira ciki. - mondom neki fejemet eltakarva- De az első igaz. - Meg persze a többi is csak az nem publikus.
- Mi? Mi történt?- kérdi szemöldökét felvonva.
- Hát...- kezdek bele történetembe- Bejöttek a rendfenntartók és a tervet keresték, s közben elkezdtünk üvöltözni egymással. Majd miután elmentek törtek a tányérok, én meg elküldtem. - látom, hogy nem jut szóhoz, így témát váltok- Mikor megyünk?
- Hova? - kérdi tágra nyílt szemekkel.
- Hát el. A többi körzetbe.
- Ja, még csomagolni kéne, neked meg a barátaiddal beszélni. - lesütöm a szemem.
- Igaz- s felpillantok rá.
- Mennem kell dolgozni. Szia!
- Szia!- köszönök el tőle.
Megpróbálok kisebb-nagyobb rendet tenni mert ami a szobában van szörnyű. A sors visszavágott, mivel tegnap még Davevel veszekedtem, az emellett eltörpülő rendetlenség miatt. A takarítás elég unalmas, így kapcsolok zenét, mire táncolni kezdek a seprűvel. Ez elfelejteti velem a történteket.
*
Csörög a telefonom. Tiara az. Még jó időben is hívott, hisz meg akartam beszélni, hogy találkozzon a csapat. A telefonba szipog, a háttérben nyüzsgés hallatszik.
- Anne azonnal gyere ide!- üvölt bele a telefonba.
- De miért? Hova? Mi történt?- hadarom.
- Csak gyere a kórházban!- sikítja bele sírva és leteszi.
Ugye nem történt valami Maxel? Nem nem lehet, hisz Tiara mit keresne a korházban akkor? Belebújok bélelt kabátomat, a kapucnit a fejemre húzom és sietve neki indulok a hidegbe. A nagy fehér épület tetején a piros kereszttel a hóesésben alig felismerhető. Beszaladok a kórházba ahol a váróban ott van mindenki.
- Mi történt?- kérdem zihálva.
- Mi sem tudjuk, Tiara hívott, de azóta nem is hallottunk róla. - mondja George.
- Felhívom. - szól Hannah és már a telefonjáért nyúl, de ebben a pillanatban kijön az emlegetett lány a kórtermek felől.
Láthatóan semmi baja, így nem vele történt a valami.
- Ti, mi van?- kérdezzük négyen az aurájában toporogva.
- Tra..Travis - dadogja sokkos állapotban- le..leállt..a tüdeje.
Mindenki döbbenten a zokogó lányra néz, mire én a kórtermek felé kezdek rohanni. Minden függönyt elrántok és bekukucskálok két másodpercre. Szemem sarkából látom, hogy a többiek rohannak utánam. Majd az egyik függöny mögött rátalálok barátomra.
- Travis!
A fiú az ágyon fekszik orrában a műanyag csövekkel. és kopasz macskáját simogatva. Mikor nevét említem felém fordul.
- Anne! Hogy vagy?- kérdi.
- Az mellékes, inkább az a fontosabb hogy veled mi történt?
- Csak arra emlékszem, hogy nem kaptam levegőt.
- És jól vagy? Hogy érzed magad?
- Most már jobban.
A többiek is betömörülnek a kis helyiségbe.
- Travis! Mi a szerencsétlenséget csinálsz?- kiált rá Harold.
A fiú csak felnevet, majd válaszol.
- Tudod, én csak lazulok.
- Travis tudod hihetetlen, hogy még most is tudsz nevetni! - mondja neki Brittany.
- És most mi lesz?- kérdezi Klarissa.
- Jelenleg donorra várok. - szól a szőkés barna hajú fiú és nehezen felül- Viszont szeretnék kérni valamit. Ne kezeljetek másképp.
Hannah hátrébb húzódik, hogy sírhasson. Engem is a síró görcs kerülget.
- Ki az orvosod?- hadarom, hogy ne lehessen a hangomon hallani a szomorúságot. - Mindegy is megszerzem neked a legjobbat.
Kirohanok a szobából, ki a portára.
- Dr. Garisont keresem. - mondom sietve a nőnek.
- Sajnálom, nem tudok segíteni a hol létében. Nézze meg az orvos szobában.
- Nem tudná bemondani a mikrofon cuccba?
- Sajnálom.
Felmegy bennem az ütő és mivel a mikrofon közel van hozzám, gyors mozdulattal benyomom a piros gombot és beszélni kezdek bele.
- Max gyere a háromtizennégyes szobába!
- Kisasszony!- kiabál velem a nő, s próbál elnyomni a kütyütől.
Az adrenalintól pörögve vissza futok a szobába. A folyosón szaladva jöttem rá, mennyire leégethettem ezzel a cselekedettem a fiút. A kórterembe érve mindenki engem néz, ahogy az épp behúzott függöny előtt lihegek.
- Mi van?- kérdem, mintha nem tudnám, hogy engem néznek- Tényleg Tiara, hogy is volt ez az egész? - kérdezem terelve rólam a témát.
- Mi hogy volt? - szipog a lány megszeppenve.
- Tényleg! Honnan is tudtad te egyből a történteket?- támad mindenki a lányra.
Látom, ahogy a barátnőm egyre vörösebb lesz és az ágyon ülő fiúra tekintget. De ő csak mosolyogva nézi őt, hogy magyarázza ki magát a szituációból.
- Háát...őőőő az úgy volt, hogy...
- Együtt vagyunk. - szakítja félbe az a barátom aki ma meg is halhatott volna.
- Úúúú! - kezdik az ikrek, mint valami négyéves gyerekek.
Kisvártatva befut az orvos akit ide rendeltem.
- Anne mi a fene volt ez?- támad le, majd a kis társaságra néz- Oh..Minden rendben?
- Travisnek leállt az egyik tüdeje, és szeretném ha a legjobb orvos kezelné. - mondom neki.
- Ez aranyos, de nem tudom átvehetem-e. De majd megkérdezem, remélem minden rendben lesz.
Mélyen le a szemembe néz, mivel magasabb nálam. Mire én gyorsan elkapom a fejem, és a ha megszólalsz megöllek arccal a többiekre meredek.
- Anne ne csinálj több ilyet, nagyon kínos volt.
- Nem ígérhet semmit, ő már csak ilyen!- szól vigyorogva Tiara az előzőért.
Max kimegy én meg az előbb említett lány felé kezdek haladni. Készülnék jól kioktatni, de ekkor Travisre és a boci szemeire nézek. Nincs erőm ilyen helyzetekben efféle dolgokat tenni. Bár megígértük, nem kezeljük másképp.
- Most hogy mindenki így egyben van ezért megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam ma indulunk. - szólok- Tiara neked természetesen nem kell jönnöd, ha nem akarsz.
- Mi?- jön az egyhangú válasz.
- És még egy bejelenteni valóm lenne. - kezdek bele a szavakba újra- Szakítani fogok Davevel.
- Mi?- ismétlik meg újra a kérdést. - De miért?
- Eléggé eldurvultak otthon a dolgok, és úgy érzem már nincs meg az az összhang. Na meg hogy nem is támogat. És azt nem is mondtam, hogy valószínűleg megcsalt.
- Anne, ne ítélj első látásra! - szól rám Travis, magam elé meredek,s szavain elgondolkodom.
Mit csináljak? Hagyjam ott a fiúmat? Majd máskor alkalmasabb lenne? De hát csak szenvedünk, pontosabban én szenvedek. Láthatóan őt nem igazán zavarja.
- Anne! Menni kell.- zökkent ki gondolatmenetemből Klarissa.
- Mi? - kérdezek vissza.
- Most volt bent a nővér. - magyarázza meg.
Hátrafelé bambulva kirángatnak a szobából. Mielőtt még mindenkit kipaterolnának, George oda szól a fiúnak:
- Gothamnek szüksége van rád.
A beteg srác arca kivirul és az őt megillető utolsó szóval válaszol:
- Ez az én vagyok Batman!
Végig sétálunk a fehérre mázolt folyosón, mellettünk kerekes székben ülő idős bácsi suhan el. Nehezen hajtja, a kezei reszketnek és minden egyes tekerésnél a csuklójára néz. Biztosan szorítják már a madzagok. Fiatal nő megy el mellettünk. Gurulós állvánnyal közlekedik, mely a könyök hajlatába csatlakozva szolgáltatja az infúziót. A folyosón nyüzsögnek a betegek, nővérek orvosok. Négy mentős sietve rohan egy ággyal. Mellettük a főorvos úr mondja a teendőket, illetve életjeleit vizsgálja. Az ágyon fekvő nőnek hatalmas seb tátong a kulcscsontjánál, mire felfordul a gyomrom. Mindenki, aki a folyosón tartózkodik utat ad nekik. A váróterembe érve a kabátjainkat vesszük fel és én személy szerint a sapkámat is, mivel út közben megtaláltam a zsebemben. Nagy ölelést adok mindenkinek, s ajkaimat összeszorítva hátrálok.
- Akkor ma, délután négykor. - szólok, barátaimhoz- Hozzatok enni valót, és jól öltözzetek fel.
Bólintanak, én meg távozok az épületből.

*

Az ajtó előtt toporgok kulcsomat keresve, ami a zsebem legmélyebb részére csúszott le. A hideg téli napon így is lefagytak már az ujjaim és ezért alig tudom elfordítani a hideg fém tárgyat a zárban. Az ajtón beérve meleg fogad, amit nem akarok kiengedni, s gyorsan becsukom az ajtót. A fogasokhoz indulok, amikor valamire rálépek. Méghozzá egy levélre. A feladóra nézve öklendezni lenne kedvem, főleg amiatt, hogy szívecskéket rajzolt a borítékra. Gondolom, már tudjátok kiről beszélek. Dave levelét kibontom, és olvasni kezdem. A szokásos, hogy így szeretlek, úgy szeretlek. Sajnálom blablabla. A levelet végig sem olvasom, de széttépem és a tűzre dobom. Az emeletre szaladok, miután levetettem a kabátom. Előkotrom a sporttáskámat, és bele pakolok legalább nyolc farmernadrágot, tíz meleg pulcsit, alsóneműket, zoknikat, pólókat, sapkát, sálat. A nagy táska majdnem teljesen megtelt, de még bele tuszkolom az alapvető dolgokat. A fürdőbe megyek, hogy összeszedjem a fogkefém, és még pár dolgot. Elmegyek a tükör előtt, amibe belenézve megpillantom magam. Oldalaimra tekintve a madzagokat vizslatom. Ahogy az ember egyre idősebb, annyival piszkosabb lesz. Az enyém már kezd szürke lenni, de még nem tiszta kosz. Illetve egy pár helyen alvadt vér díszeleg rajta.  Elfordulok, hogy ne lássam magam. Nem szeretem magam túl sokáig a tükörben nézni. Lemegyek a földszintre, és nem romlandó ennivaló után kutatok. Találtam konzerveket, téli szalámit, puffasztott rizst, és még ilyen dolgokat. Ezeket mind egy nagy zacskóba tettem, és azt pedig a táskába. Két üveg vizet még elcsomagoltam, és ezt mind a vállamra vettem. A súly hatására kissé összerogytam, de nem hagytam, hogy kifogjon rajtam. Elvonszoltam magam az ajtóig ahol letettem ”puttonyom” és visszasiettem a kanapéra. Az órát bámultam, és félve, de a telefonomért nyúltam. Félve, de Dave számát kezdtem tárcsázni. - Anne! Hála az égnek. Megbocsátasz?- Dave. Azt hiszed, hogy az a levél mindent megváltoztat. És beszélnünk kell. Nem megy. Láttam a lányt.- Kit? Milyen lányt?- Tudod te azt. Ne játszd a hülyét. Nem könnyű, de nem támogatsz, nem segítesz. És úgy érzem már nincs köztünk meg az összhang. Így..- Ki ne mond Anne, ki ne mond.- Szakítani akarok. Hozd vissza a ház kulcsát és költözz ki mielőbb. – s ezzel leteszem a készüléket.Megkönnyebbültem tőle, viszont úgy érzem az egyik felem elveszett. De nem érdekel, az utazásra kell koncentrálnom. Újra visszatérek az órához. Minden kattanásnál pislogok, majd elbóbiskolok, s csak arra eszmélek fel, hogy menni kell. Vállamra kapom csomagom, és elindulok komoran, és kifejezéstelenül. A parkban gyülekezünk, ahol eltátom a számat. A fél körzet itt van, és ez feltűnő lehet. Mindenki az ismerőseivel beszél, én meg próbálok átjutni a tömegen barátaimhoz. - Anne, látod ezt? Te jó ég. – örvendezik Brittany. - Elakadt a lélegzetem. Viszont ez lebuktathat. Max egy megafonnal a kezében felszólal: - Köszönjük, hogy ennyien eljöttetek. Viszont ez már feltűnő lehet. Így néhányan jönnek csak velünk. A többiek maradjanak itt, illetve csináljanak, úgy mintha valami rendezvény lenne. A barátaim szétszélednek, és kiválogatnak néhány nőt, és több fiút. A csapat kisunnyog a parkból, és a körzet határa felé vesszük az irányt. Út közben bemutatkoznak az újjak, és büszkeséggel telve a jövőbe meredek. Elképzelem Dianat, a szabadságot, az utazást, a többi országot. A jövő gyönyörű.

1. felvonás 4.jelenet

Boldog karácsonyt :)

- Rose mit csinálsz itt? És ezek meg kik?- suttogva húzom magamhoz a nálam tizenöt centivel alacsonyabb lányt.

- Csatlakozni akarok és azért jöttem, pontosabban jöttünk, hogy ezt megkapjam. Egyenjogúak vagyunk. Nem érdekel, hogy kockára kell tennem az életem. 

- Jó, de ők mit keresnek itt?

- Ja ők? Ők is csatlakoznak.

- Szó sem lehet róla, túl veszélyes még akkor is, ha csak segédkeznétek.

- De Anne, Roxy orvosnak tanul, Daniel hacker, Courtney és én szívesen leszünk elterelők, Judy nővérként segédkezne, a többiek meg ott ahol tudnak. Nincs miért élniük, mind levágnák legszívesebben ezt a rakás szerencsétlenséget, ami rajtuk csüng.

- Ezt meg kell beszélnem valakivel.

- Kérlek, ne mondd el Klarissának. Soha nem engedné meg.

- Nem vele. És most menjetek haza, majd szólok.

- Oké... - mondja és látszik rajta hogy nem erre számított.

A tini sereg lehajtott fejjel kezd el haza kullogni. Én meg Elindulok az ellenkező irányba. A telefonomért nyúlok, és idegesen tárcsázni kezdem a fiú számát, csak hogy nem Dave-ét.

- Halló?- veszik fel egy rövid kicsengés után

- Szia, Max! Találkozhatnánk?

- Most? Jelenleg nem alkalmas, de egy fél óra és szabad leszek.

- Rendben, a Maclarens-ben várlak.

- Oké, ott találkozunk. Szia!

- Szia.

Elindulok a megbeszélt helyre. Az utca a legérdekesebb számomra, Mindenkin lehet látni azt, hogy mi van vele. Érdekli őt-e a sorsa, milyen a napja. Olyan mintha a fejükbe látnék az arcukra vetett egyetlen pillantással.

Egy kis gyorsétterem mellett megyek el. Oda bent meleg lehet, mindenki pólóban. A bokszokban egy ismerős arcot fedezek fel. Dave? Egy lánnyal van, de nem kapom fel a vizet nem biztos, hogy az, amire gondolok. Végül is annyi ilyen van. A TV műsorok is tele vannak ilyenekkel, hogy azt hiszi megcsalta pedig csak valami rég ismerőse volt...stb. Helyette magamra húzom a kapucnit, hogy ne vegyen észre. A parkon keresztül vezet az utam. A kis tó befagyott, ott most gyerekek koriznak. A szülők kívülről figyelik az eseményeket. A fák lombjainak helyét átvette a hó. Csak egy-egy galamb reppen el mellettem, amikor nyáron alig lehet tőlük elférni. Mégis hiányoznak. Talán mert jó emlékeket idéznek, mert amikor kicsi voltam itt rohangáltam, és mikor közel értem hozzájuk a két kezemet hirtelen felemeltem, ők meg fel-felreppentek egyszerre.  És hogy miért szeretek itt keresztülmenni? Pont ezért, mert egy pillanatra én is újra gyerek lehetek. Újra az úton vagyok a beton tömegben. Lassan a célhoz közelítek. És miért személyesen találkozunk és inkább a kamerák előtt mondjuk el a mondani valónk? Mert a telefont is lehallgatják. Max már az étteremben vár, kicsit elbambultam így szokásom szerint megint elkéstem. A göndör fekete hajú, kissé borostás pasi már az asztalnál ül, s mikor meglát, nagy örömmel átölel és leveszi a kabátom.

- Na végre hogy itt vagy! Már azt hittem csak hülyítesz.

- Én nem szoktam nagyon viccelni- válaszolok komor arccal.

Az alatt az egy hét alatt, hogy vissza-vissza kellett járnom a kezelésekre nagyon jóba lettünk. Csomó mindent megtudtunk egymásról, és jókat nevettünk még akkor is, amikor négy nappal ezelőtt újra össze kellett varrni a sebem, mert kiesett belőle egy varrat. Mellette felszabadulok, és úgy érzem, bármit csinálhatok vele, bármit elmondhatok neki.

- Max, fontos dologról kell veled beszélnem.

- És mi az?- Egyszerűen nem tudom komolyan venni miközben az akkor kihozott nagy üdítőjét szürcsölgeti a szívószálon keresztül. És ő orvos!

- Hát, tudod, mennyire utálom ezt, és épp ezért közelebb hajolok hozzá és a fülébe súgom - felkelés szervezek, és most nevess. - Kissé nevetve visszaülök a helyemre, hogy ne legyen gyanús, és ő is engedelmeskedik kérésemnek.

- És mégis hogy akarod kivitelezni? - kérdi mosolyogva, így a színjáték tovább folytatódik. Ez lehet, hogy csak nekem, de szerintem kissé ironikus a helyzet. Olyan színjáték, a színjátékban.

- Hát már vagyunk egy páran, de a korház is kellene. Meg onnan néhány cucc. Illetve főorvosként gondolom, ismersz olyanokat, akik csatlakoznának illetve a többi kerületben élőket.

- Anne meggondoltad ezt? Szívesen segítek meg minden, de csak akkor, ha minden következménnyel tudsz számolni. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Max nem lesz bajom. Akkor tudsz segíteni?

- Tudok persze,- Mondja sóhajtva

- Nem muszáj ha nem akarsz. Csak gondoltam..

- Miben segítsek?

- A kerületekbe kéne elmenni. És amíg elérünk ismerősöknél megszállni. Anyukám a kerületünk szélén él ott tudunk majd aludni, csak az addigi szállások kellenek. Illetve kérdezni szeretnék.

- Nyögd ki.

- Van egy barátnőm, a tizenöt éves testvére meghallotta a tervünket, és csatlakozni akar. Ez nem is lenne baj, de ma reggel az egész baráti társaságát elhozta, és most mind részt szeretnének venni az eseményen. Mit tegyek?

- Én azt mondom, hogy ha csatlakozni akarnak, csatlakozzanak.

- Rendben, csak ígérj meg nekem egy valamit. Figyelj rájuk, és vigyázz magadra is.

- Ez már két dolog! - felnevetek

- Lényeg a lényeg tartsd be őket. Kérlek. - kérlelem

- Jól van, de nekem mennem kéne.

- Nekem is, szóval, szia.

Szép lassan távozok a kávézóból, és haza fele veszem az irányt. Kíváncsi vagyok Dave beszámol-e nekem a lányról, vagy sem. Nem kell sokat sétálnom, hogy haza érjek. Oda bent a TV megy, és a pasim, mint egy zombi úgy ül ott, és akkor eszmél fel, mikor becsapom az ajtót. A mosogatóban állnak a koszos edények, a ház tiszta romhalmaz, Az asztalon vagy nyolc pohár, mind használt.

- Kicsim, hát itt vagy, úgy sajnálom.

- Mi ez a kupleráj? Jézusom, hogy tudsz ekkora rumlit hagyni egyedül? Segíts elpakolni!

- Oké oké.

- Menj, pakol össze én meg elpakolok.

Olyan mintha egy hároméves lenne. Oda megyek és a mosatlanokat a mosógépbe pakolom. A poharakat összeszedem az asztalról, és beindítom a mosogatógépet. Majd lehuppanok a kanapéra, pár perc múlva Dave is csatlakozik hozzám.

- Mit csináltál ma? - kérdezem, amikor jól tudom mit csinált.

- Semmi különöset. Itthon voltam. - hazudja

Nem tudom, most ez lenne a jó alkalom elmondani, vagy várjak és felhasználom majd ellene később. Inkább várok.

- És te? - zökkent ki gondolatmenetemből

- Egy ismerősömmel találkoztam. Dave valamit el kell mondanom..

Betörik az ajtót. Egy tíztagú nálunk egy méterrel magasabb, fekete egyenruhás pasas szalad a nappalinkba. Ketten ránk szegezik a fegyverüket. Mi meg csak gyorsan a magasba emeljük a kezünket. Hárman az emeletre rohannak, hárman a konyhát és a nappalit kutatják át. Egy pedig megmotoz minket. A főnökük a ránk fegyvert fogó férfi mellett áll.

- A fürdő tiszta! - üvöltenek le

- Itt is tiszta!- szól egy másik

- Mit akarnak? - kérdezem mérgesen

- Anne hagyd ezt rám!- üvölt velem Dave

- Te velem ne üvöltözz!- kiabálok rá

- Hagyják abba! És mondja meg a kisasszony, hol van a tekercs?

- Mi? - kérdezem

- Jó akkor fiúk nézzétek meg a konyhában a sarok szekrényt! - üvölt az embereinek

Lélegzet visszafojtva nézem végig, ahogy kicsapják a konyhabútor ajtaját. Imádkozom, hogy a rejtekhely jól vissza legyen téve. Kidobálják a teflon edényeimet én meg legbelül sírok, mert marha drágák voltak.

- Uram jelentem itt semmi sincs!- szól a szekrényt felforgató csávó

- Anne már megint mi szart csináltál?! - kiabálja le a fejem Dave

- Azonnal hagyd abba a velem való ordítozást, mert ha valaki tud ordítani az én vagyok!

- Kisasszony most megúszta- lép hozzám a főnök, és összenyomja az arcom- de legközelebb ki tudja.

Majd kirohannak a házból.

- Mi szar volt ez?

- Honnan tudjam. - válaszolom

- Téged kérdezgettek.

- Felkelést szervezek. - üvöltöm még mázli, hogy a kamerák nem vesznek hangot.

- Baszd meg Anne meg is ölhettek volna?! Miért nem jó neked így, van pénzünk, itt vagyok én ez nem fontos?!

- Dave ne merd ezt mondani!

- De a kurva életbe is. Mi bajod?

Nem bírom ki ideje a tettek mezejére lépni. Kiveszek egy tányért a szekrényből és neki dobom, mire ő elhajol így a tányér darabokra törik.

- Ja, már tányért is törünk?- és oda megy a faliszekrényhez és kivesz belőle ő is egyet. Majd földhöz vágja.

Pupillám és orrlyukam kitágul, a nyakamon érzem, hogy kidüllednek az erek, a fejem lüktet.

- Kifelé! - üvöltök rá- Kifelé!

Felveszi kabátját és kimegy az ajtón, majd becsapja azt. A falnak dőlök és sírva fakadok. Szép lassan egyre lejjebb és lejjebb csúszok majd a padlón ülve találom magam.

*

A kanapén ébredek. körülöttem sörös üvegek. Semmire nem emlékszem, kivéve hogy ki parancsoltam Davet. Megnézem a telefonom. Vagy nyolc nem fogadott hívásom van, és ami miatt még jobban félek, hogy tizenöt kimenő mind Maxnek. Szemem kigúvad, a szívem kalapál. 

- Ne, ne ne ne ne ne ne! - ismételgetem magamnak és reménykedem, hogy nem csináltam semmi hülyeséget.

Felszaladok a fürdőbe, és kis helyiségben a ruháim szétszórva. Már csak egy helyet kell megnéznem. A hálót. Próbálok minél lásabban menni, hogy minél később szembesüljek a ténnyel. De muszáj kinyitom a háló ajtaját.....

Karácsonyi különkiadás

Sziasztok! Bocsánatot kérek a késésért, de nem volt időm :(  Szóval ma egy más fejezetet hoztam a karácsonyhoz híven. Remélem tetszeni fog :)

1999. december 24.

Nemrég volt hatodik születésnapom és most meg karácsony. Ez a kedvenc időszakom, a buborékból esik a hó, a barátaimmal az utcán hógolyózunk, szánkózunk. Az iskolában az utolsó napokban nem csináltunk semmit, és ez tetszett. Apa azt mondta haza jön szent estére, de már lassan öt óra ő meg sehol. Anya a konyhában sürög-forog, nekem meg el kell pakolnom a nappaliban szétszórt játékaim. Mit ne mondjak, szívesebben nézném a TV-ben lévő nyolcvannyolcadára leadott karácsonyi filmet, de nem lehet. A karácsonyfa a sarokba bedöntve áll a csomagolásban. Anya egyedül nem tudja beleállítani a tartóba, mert túl nehéz ahhoz, hogy elbírja. Így még arra is kell várnom, hogy feldíszítsem. A Jézuska így biztos nem jön hozzánk, pedig én csak azt szeretném, hogy apa mindennap velünk feküdjön le és velünk is keljen fel.

- Anne, utoljára mondom, pakold a játékaid! - förmed rám anyukám

Fintorogva, de elkezdem. Oda húzom magam mellé a nagy játékos dobozt, és a barbikat, pónikat kezdem bele pakolni. Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Felpattanok, és oda szaladok. De csak Dylan bácsi az.

- Szia, pöttöm! - kap fel - Milyen eddig a karácsony?

- Nem jó.. - válaszolom csüggedve

- Na, ne szomorkodj. Gyere, feldíszítjük a fát!

- Nem-nem Anne még nem tett rendet, addig nem díszíthet fát! - szól anya

- Akkor bizony össze kell pakolni!

- Ahhj... - mondom és visszamegyek a szobába

Szerencsémre Dylan bácsi jön mögöttem és segít rendet rakni. Rakodás közben az ablakon bámulok, ki hátha jön apa. A bácsikám ki megy a konyhába, én meg az utolsó játékot is a helyére teszem. Szaladok is a konyhába, viszont elrejtőzöm a fal mögött, mert hallom, hogy olyanról beszélgetnek, amit előlem el akarnak titkolni. És ha bemennék, elhallgatnának.

- Richard még mindig nincs itthon?- kérdi Dylan

- Nem még nincs, viszont félek, hogy nem is lesz.

- Még mindig a seregben van?

- Ott volt, telefonáltam, de azt mondták már elment.

Lesokkolnak a szavak, és felszaladok a szobámba. Magamra zárom az ajtót és sírva fakadok.

- Azt mondta haza jön. Megígérte. Azt mondta haza jön. Megígérte. - hajtogatom magamnak suttogva.

Mindig betartja a szavát.

Kopognak.

- Anne nyisd ki! Gyere fát díszíteni! Mi a baj?- kérdi anya

- Megyek!- s kinyitom az ajtót bús komoran

- Mi a baj kicsim?

- Semmi.. Csak hiányzik apa..

- Apád biztosan nem soká haza ér. Csak késik. - szavaiban hallom, hogy ő is hazudik magának.

Lent már minden tele van a díszekkel, a bécsikám pedig a lehető szerencsétlenebbül próbálja kibogozni az égőket. Mivel mégis csak karácsony van mosolyogva díszíteni kezdem a zöld lucfenyőt. Piros, fehér és kék gömböket akasztok a fára, anya felemel így az ezüst csillagot is fel tudom tenni a tetejére. A girlandokat, és a fényeket szülői segítséggel végig tekerem a fán. Anya lefújja az egészet műhó sprayvel és a kis tartókba, amit a fára csíptettünk csillagszórókat teszünk.

Hátulról valaki megemel, bár fogalmam sincs miért ugyanis már végeztünk. Mikor letett megfordulva láttam, hogy apa volt az.

- Apaa! - kiáltom, és a lábához bújok, mivel túl alacsony vagyok ahhoz, hogy odáig felérjek.

- Sziaa! - köszön

Át megyünk az ebédlőbe ahol anya tökéletes rendet,és illatokat csinált. Az asztal már meg van terítve, én meg csak úgy szemezek a csirkével. De sajnos a levessel kell kezdeni. Választhatok, hogy mit egyek. Húslevest, vagy halászlét, de mivel utálom a halászlevet ezért a másikat választom. Majd jön a második. Töltött káposzta, a csirke, rizs, krumpli püré és a többi finomság. Már most úgy érzem magam, mint Amerikában egy pulyka hálaadáskor. De a desszertet nem hagyhatom ki, barnára sült bejgli, mézeskalács és karácsonyi muffinok ahh mennyország. Miután degeszre ettük magunkat átmegyünk a nappaliba. A kis társaság leül a kanapéra, míg én az ajándékoknak örülök, amit Dylan bácsi akkor hozott ki amikor "mosdóba" ment.

- Várjatok, ne kezdjétek el!- szólok és felrohanok a szobámba

Kiveszem a kézzel készített ajándékaimat a szekrényből. Beleteszem őket egy-egy zacskóba és lerohanok. Oda nyújtom anyukámnak az egyik zacskót. És izgatottan az ő arcát pásztázom, milyen érzelmek jelennek meg rajta. Arckifejezése örömöt fejez, ki miközben ki veszi a ki befőttes üveget tele szegfűszeggel és naranccsal.

- Illatosító. - mondom mosolyogva

- Szóval ezért maradt olyan kevés fűszerem. - mondja nevetve - Köszönöm picim, de nem kellett volna.

Apának is odaadom és a szívem majdnem kiugrik a helyéről. Az ő véleménye számít nekem a legtöbbet. Kihúzza a róla készült rajzot és a mellé tett karkötőt. Felnevet.

- Nem tudtam, hogy ennyire vékony vagyok - neveti miközben a rajzot vizsgálja- Nagyon tetszik!- és magához ölel.

Végül Dylan bácsinak is odaadom a bögrét, amire ráfestettem a nevét. Majd én jövök. A bácsikám átnyújtja a becsomagolt ajándékot, én meg szétcincálom a csomagolópapírt. Egy gyurma készlet lapul, amit már hónapok óta nézegetek a játékbolt kirakatában. Sikítozva az ajándékozóm nyakába ugrok.

- Köszönöm, Köszönöm, Köszönöm!

Majd anyáék is átadják a hatalmas dobozt. Szépen óvatosan kicsomagolom, hogy ennek a csomagolópapírnak semmi baja se legyen, mert ezt még én választottam. Egy kicsi műanyag dobozt pillantok, meg amiben két kis fehér egér van. Az öröm átjárja az egész testem.

- Áááááá! - sikítom

- Tetszenek? - kérdi apa

- Nagyoooon. Elnevezem őket Terrynek és Berrynek.

*

Alig tudtak bedugni az ágyba. Teljesen fel vagyok pörögve, apa betakargat és az éjjeli szekrényemre teszi a kis állataim. Mosolyogva alszok el és csak a többi napot várva mit sem sejtve, hogy apukám pár nap múlva eltávozik.

1. felvonás 3. jelenet

Már dél elmúlt én meg ülök a megfőzött kajával az asztalon és csak az órát bámulom, hogy mikor jön végre haza Dave. Azt mondta ilyenkor már itt lesz. Nem érdekel, Elindulok Brittanyékhez megvalósítani tervem első pontját: a szövetségesek keresését. Felveszem nagy szőrmekabátom, és barna csizmám, majd nekiindulok a hóesésben. Az utca ma félig kihalt, nem csoda, hiszen vasárnap van. A boltok kirakata meg van világítva, néhol pedig redőnnyel el van takarva. A fejemben elképzeltem a beszélgetéseket a barátaimmal, ismerőseimmel, de mégis félek attól hogy mit szólnak. Feljelentenek? Netán ezzel megszakad a barátságunk? De mégis attól félek a legjobban, hogy ha sikerülne kirobbantani a harcokat, belehalhatnak. A gondolatokat az ismerős környék "zavarja" meg. Felkanyarodok a lépcsők irányába, és felszaladok rajtuk. A kaputelefonnál a megnyomom a nevet és várom a választ.

- Ki az? - kérdezi egy búskomor hang

- Anne vagyok.

Nyílik az ajtó. Felszaladok, az elsőre viszont végtagjaimba belenyilall a fájdalom így az utolsó szintet kapaszkodva sétálom le. Az ajtóban a borús arcú Brittanyvel találom szembe magam.

- Szia. - köszönök neki

- Szia..

- Bemehetek?

- Gyere.

Az előszobába lépve törött tárgyak, szétszakított levél darabkák és képek hevernek a földön. Szemeim kidülledve merednek a mindössze tizennyolc éves lányra. Tekintetemtől lefelé görbül szája, és sírni kezd. Fogalmam sincs mi borította ki ennyire, de valami nagyon komoly lehet. Nem kérdezősködöm, helyette átölelem. Egy-két percig simogatom a hátát, és egyre szorosabban ölel. Majd kezd megnyugodni, és átmegyünk a nappaliba. A kanapén félve, de megkérdezem:

- Mi történt?

- A kishúgom.....a kishúgomat megölték. Pontosabban megrángatták, és belehalt a sérüléseibe.

Fortyog bennem a düh, és érzem, hogy a fejem egyre vörösebb lesz. De lenyugtatom magam.

- Brittany én eredetileg azért jöttem hozzád, hogy beszéljek veled egy fontos dologról. Mégpedig arról, hogy felkelést szervezek. És szeretném, ha csatlakoznál, illetve segítenél szövetségeseket találni. - kicsordul egy könnye.

- Segítek. Mindenben.

Mosolygás fog el. Megbeszélem vele a terv többi részét, majd Hannahoz indulunk. Hannah egy érzékeny lány viszont kiáll az érdekeiért. Természetesen igent mond. Ezekután az ikrekhez vezet utunk Georgehoz, és Haroldhoz. A fiúk meglepve köszöntenek, és miközben mi mondjuk, tervünket fel-alá járkálnak, de végül elfogadják ajánlatunk. Innen Klarahoz megyünk hatalmas örömmel, hogy tervünk eddig sikerrel jár. És abban biztosak vagyunk, hogy Klara beleegyezik. A fiúk már előre ide szóltak, hogy jövünk így az ajtó nyitva van. Mélyeket lélegzek, ahogy a lépcsőházban feltekintek, mire George felkap. Egy kis sikoly hagyja el a számat, és felcipel az ötödikre.

- Lefelé te viszed. - biccent oda Haroldnak én meg csak nevetek. 

- Klara! - kiáltjuk oda

- Sziasztok. - mondja mosolyogva mi meg letámadjuk egy hatalmas öleléssel. - Gyertek be, ha jól emlékszem valami fontosat akartok mondani.

Leülünk a nappaliban, és már elkezdeném mondani, de a fiúk közbe szólnak.

- Tudod Annenek volt egy ötlete mi szerint.

- Miszerint fel kéne lázadnunk. - fejezi be  a mondatot Hannah

Brittany szótlanul kuporog a sarokban, s miközben a többiek tájékoztatják Klarat az ÉN tervemről oda megyek hozzá. 

- Ne szomorkodj. Sajnálom, a testvéredet, de ha nem tesszük meg ezeket a lépéseket nap, mint nap fog más testvére meghalni emiatt. - suttogom neki, és a hátát simogatom. 

Eközben a tájékoztatást befejezték így mindenki a mi beszélgetésünket hallgatta.

- Brittany ezt még miért nem mondtad el? - kérdi fenn hangon Klarissa.

Kínos csend, amit egy tinédzser hang szakít meg.

- Én is csatlakozom! - szól az ajtó mögül előbújva egy fiatal vadóc lány.

- Azt már nem Rose! Nem engedem, én vigyázok rád és nem holtan akarlak haza hozni! - üvölti le húgát Klara

- Ki van zárva. Túl kicsi vagy még ehhez. - szól George

- Halgass a nővéredre! - helyesel Harold

- De miért? Nem érdekel, ha meghalok, de a jó ügyet akarom képviselni, nem a nem érdekel, mi van, csak egy sör kell azt jó.

- Mi? - kérdem

Brittany lép oda.

- Rose, én egy hete vesztettem el a húgom. Nem akarod, hogy a nővéred idegi roncs legyen. - mondja komoly arccal, és végig a kislány szemébe néz

Rose beviharzik szobájába, és becsapja az ajtót.

Irány tovább. Még hat helyre kell mennünk. A mázli, hogy míg a többiek veszekedtek, én írtam egy sms-t a többieknek, hogy menjenek Tiaraékhoz így nem kell még két helyre mennünk. 

Az utcán éreztem, hogy ennyivel nem rázzuk le Roset. Tiara szerencsére kertes házban lakik, így nem kell lépcsőznöm. A kis házban alig fér el a tömeg. Nyolcan kuporgunk az aprócska nappaliban, Négyen a kanapén, egy-egy ember a két fotelben a többiek a földön ülnek, illetve állnak. Travis és Tiara között, ha jól tudom van valami, de ez nem publikus. Csörög a telefonom.

- Bocsánat ezt fel kell vennem. - szólok és kimegyek a konyhába

- Szia, édes most értem haza? Hol vagy?

- Hol? Szerinted hol? És te hol voltál azt mondtad délre itthon leszel, három óra van?!- húzom fel magam - És ez nem az első ilyen eset!

- De kicsim értsd meg muszáj volt maradnom, mert..

- Mert? Mert dolgoztál? Munkát kerestél? Kétlem...

- Anne most mi a franc bajod van? Mindig felhúzod magad a semmin.

- Én húzom fel magam a semmin, te vagy érzéketlen!

- Miért vagyok érzéketlen? Fejtsd ki!

- Ahhoz lebeszélném az egyenleged.

Letette. Visszamegyek a többiekhez. Tiara húzza a száját. Travisnek csillog a szeme. 

- Na, mit mondotok? - kérdi Hannah

- Én benne vagyok! - szól Travis

Tiara pedig bizonytalanul, de bólint.

- Remek már csak az van hátra, hogy akit tudtok, vonjatok be és ők is akit tudnak vegyenek be, és így tovább. - mondom mosolyogva

*

Pár óra múlva feloszlik a banda. Brittanyhez lépek.

- Aludhatok ma nálatok? Kissé összevesztünk Davevel.

- Persze gyere.

Mikor belépek, az előszobába nem bírom a látványt ami fogad.

- Mióta laksz ebben a rendetlenségben?- kérdezem tőle

- Öööö... Egy hete?

Tátva marad a szám. Szemeim úgy kigúvadnak mintha valami sípolós gumi kutyajáték lennék, amit középen összeszorítottak.

- Most azonnal rendet teszek. - és már nyúlok is le a földre, de rám kiált

- Ne! Kérlek ne! - kérlel - Tudom, hogy nem egészséges így élni, de megnyugtat.

- Brittany túl kell lépned rajta, vagy soha nem szakadsz el tőle. Nem azt jelenti, hogy örökre meg kell válnod tőle. Csinálunk egy albumot róla, vagy valami. Oké? - bólint.

Hajnali egyre végzünk, és a lány már rég kidőlt. Beteszem az húga ágyába, én pedig az övébe fekszek be. Tudom, hogy nem sokkal fiatalabb, de szeretem pátyolgatni, bár erős nő. Gondolkozok. Gondolkozok Daven, a tervemen, Brittanyn, Roseon és persze Dianan is. S eközben elnyom az álom.

Reggel a ház előtt egy csapat tini vár vagy tizenöt-húszan lehetnek. Az élén Roseal.

1. felvonás 2. jelenet

198 oldalmegjelenítés, 2 követő, és csak egy bejegyzés <3 köszönöm :)

Egy tisztáson vagyok. Meleg nyári nap süt a szemembe. A zöld terület mentén fenyőfák sűrűje húzódik, a tisztás maga tele van pipacsokkal, százszorszépekkel, és egyéb vadvirágokkal. Előttem egy egy-két éves kislány szaladgál, haja korához képest hosszú barna, egybe ruhája halványrózsaszín a derekánál szalaggal megkötve. Setesután futkos, hátra-hátra néz, és ilyenkor megcsillan gyönyörű gesztenyebarna szeme. Az egész teret édes gyermek kacaj visszhangja tölti meg, amúgy csend honol, csak néha zavarja meg pár madár csicsergése.

- Úd szem kapsz el anga! - szól hozzám

- Csak azt hiszed Diana!

S  nyomába eredek, miközben egyre nagyobb szél keletkezik. A kislányom leül a fűbe és virágokat kezd el szedegetni. A szél egyre erősebb lesz és az okát is megtudom. Egy fekete helikopter száll le és egy sötét alakos fickó Diana irányába kezd el szaladni. Anyai ösztönöm megérzi a bajt, és ugyanúgy rohanni kezdek  a mit sem sejtő lány felé és a síró görcs kerülget, de késő. A tag felkapja a gyereket és rohanni kezd.

- Diana! - üvöltöm sírva

Minden egyre fehérebb lesz, s az, amit eddig a valóságnak hittem most csak egy álomkép. Szemeimet lassan pislákolva nyitom ki, s gyorsan vissza is csukom, mert a fehér lámpa égeti a retinám.

- Anne hát jól vagy! - ugrik elém Dave

- Hol van Diana?

- Ki?

- Diana a lányunk. Épp kergetőztünk amikor...

- Tshh. Anne nekünk nincs lányunk, sőt gyerekünk se. - csitít

- Akkor mi történt, hol vagyok? - kérdem

- Megrángattak, be kellett hozni a kórházba... - szól, s kínos csend következik.

Csuklóimra tekintek, amik fehér gézbe vannak tekerve, a sebek környékén viszont vérvörös. Könyök hajlatomnál fehér tapasszal az infúziót testembe juttató tű van leragasztva. A kórházi köntös, amit rám aggattak hátul kissé szellős és ez idegesít. Semmire nem emlékszem a tegnap délutánból, csak arra, hogy Brit lepasszolt.

- Elszaladok egy nővérért. Szólok, hogy felébredtél. - mondja a sötétbarna hajú srác

Majd belehalok a fájdalomba, de az a szöveg jár a fejemben, amit apám mondott, mielőtt elment a harcba, s meghalt.

- Ami nem öl meg az megerősít. - ismétlem magamban

- Üdvözlöm Ms. Cohen, hogy érzi magát? - jön oda hozzám egy nővérke, talán fiatalabb, mint én.

- Vacakul, iszonyatosan fájnak a végtagjaim.

- Ez természetes, tízes skálán hányat adna rá?

- Nyolcast. Nem kaphatnék rá valami fájdalom csillapítót?

- Sajnálom, de nem adhatunk megrángatott pácienseknek morfiumot, ugyanis nap mint nap csak a mi körzetünkbe száz ugyan ilyen sérültünk van és ha mindenkinek adnánk nem jutna, hogy is mondjam...fontosabb betegeknek. - Teljesen ledöbbenek a kiscsaj szövegén. - De szólok a doktor úrnak, hogy mit tehetünk.

- Gyere, szerzek egy tolókocsit és lemegyünk a büfébe! - Mondja Dave és már a függönyt rántaná el, amikor kitör belőlem a nő.

- Dave ez szörnyű nem akarok ebben a putriban meghalni, még annyira sem telik, hogy fájdalom csillapítóhoz jussak, és ebben a köntösben ki nem teszem a lábam.

Szemei kikerekednek, és elviharzik. Most megbántottam, ezzel? Komolyan mondom rosszabb, mint egy lány. Már épp csuknám lefelé látószervem, hogy egy kicsit pihenhessek, de belép a kórterembe egy orvosi köntösös fiatal férfi. Elegáns sötétkék kockás ingére-, és hozzá illő sötétkék nyakkendőjére hófehér orvosi köntös simul. Smaragdzöld szemei csak úgy csillognak.

- Üdvözlöm Dr. Garison vagyok. Ön meg, ha jól tudom Anne? - belebizsergek, mikor a nevemet mondja

- Igen. - hebegem, habogom- Ha lehet minél hamarabb haza mennék.

- A kórlapja alapján nincs okunk itt tartani, de nem tudunk önnek tolókocsit biztosítani. Még a szívverését és a vérnyomását nézném meg.

Egyre nehezebben lélegzem, ahogy a sztetoszkóppal felém közelít. Becsukom a szemem és várom a vizsgálat végét.

- És amúgy hogy van? - kérdezi, és féloldalas mosolyt vet rám

- Vacakul. Szörnyű ez a körülmény, és a legsokkolóbb, hogy még az egészségügy is az.

- Igen.. És higgye el hogy nekünk sokkal nehezebb, hogy nem segíthetünk olyan betegeknek, mint ön. De maga más mindenki csak vergődik az ágyon és siránkozik a sorsán, viszont maga Ms. Cohen mások sorsát tartja előbbre.

- Nyugodtan tegezzen.

- Szint úgy. Nincs semmi baj, ami miatt megfigyelésen kéne tartani.

- Rendben.

- Ha bármi van, keressen fel. És nem muszáj csak orvosi ügyekben. - kacsint s átadja névjegy kártyáját

- Van barátom, de azért köszi.

Mikor kimegy, nagy nehezen kikászálódok az ágyból.

Dave jön, be egy mankóval s oda adja, mintha tudta volna hogy hazaengednek.

- Ne haragudj. - kezdi

- Hagyjuk.. Inkább segíts.

Ölbe vesz és haza visz, a ház előtt intek, hogy letehet. Lábra állok, s belém nyilal a fájdalom, elveszem a mankót és beugrálok a házba.

*

Egy hete vagyok itthon táppénzen, s egyre jobban vagyok. A sebek helyét már csak hegek jelzik, de még mindig fájnak hirtelen mozdulatnál. Dave mostanában feszült, mintha titkolna valamit, de ha rákérdezek, hárít. Az álmaimban egyre többet jelenik meg Diana a lányom és kezdek megijedni. 

Visszatérve Davre ma csak délben jön haza ebédelni, mert a barátaival mennek valahova, ezért úgy tervezem, elkészítem neki a kedvencét, hátha megnyílik. Kiveszem a polcról a szakácskönyvet, ami még a nagymamámé volt. Előveszem a legtöbb hazzávalót, hagyma, paprika, csirkemell, só és bors. Csörög a telefon. Amilyen gyorsan csak tudom, felveszem.

- Jó napot érdekelné a legújabb, legmodernebb lég kondi, amit csak a konnektorba kell bedugni, s hűt vagy fűt? - mondja egy fickó azon az idióta teleshoppos hangon

- Mi van? Hagyjon, már békén vannak fontosabb dolgok az életemben, mint hogy milyen hideg vagy meleg van a lakásban! - és rácsapom a kagylót

Hol is tartottam? Ja, igen az edény. Kinyitom a kis szekrényt, ami tele van serpenyőkkel, lábosokkal, de valami nem stimmel. Rosszul van vissza téve a hamis fal. Ezt még a apukám mutatta a lényeg, hogy van a szekrény igazi fala de az elé teszünk egy ugyan olyan falapot, és ide lehet eltenni dolgokat. Ez mind szép, és jó lenne, de senki nem tud róla rajtam kívül. Kiveszem a lapot, s a fehér A3-as papírt, és  hátat fordítva a kamerának elolvasom. Egy szempillantás alatt minden beugrik. Gyorsan visszateszem a tervet, s normálisan ráteszem a falapot, s kiveszek egy nagyobb edényt.