Oklevél

Sajnálom, hogy nem bejegyzéssel jövök (azt is tervezek hozni nem sokára), de a mai napon megkaptam életem első oklevelét aminek hihetetlenül örülök. Úgy hogy innen is köszönöm a Paparazzinak, illetve nektek, ugyanis már 9-en vagyunk amit szintén nagyon nagyon köszönök. Nekem fontos, hogy felvegyem veletek a konaktust és, hogy lássátok nem a feliratkozókért írok. És hogy hlás vagyok nektek. Szóval nagyon szeretlek titeket, és a türelmességeteket, hogy képesek vagytok kivárni a részeket. :) Szóval

Köszönöm!

1.felvonás 6.jelenet

Nagyon sajnálom, de az embernek van magánélete és az enyémben leginkább a tanulás van.

Nagyon szmorú vagyok ugyanis nem jutottam el odáig, hogy ezt kitegyem, illetve hogy megírjam.

Ezt a részt egy hiper szuper mega hoszzú részre terveztem, deeeee nem lett az :DD

Ahhoz képest amiket egyébként írok szerintem ez hosszabb lett.

Még írtam volna tovább, csak meg van az ütemezett tanterv.

Na mindegy, remélem azért tetszik, jó szórakozást.

Ui.: Hagyjatok magatok után nyomot, mert neked csak egy kattintás, nekem viszont nagyon sokat számít.

Napok teltek el azóta, hogy elindultuk. A lábaim sajognak, már-már le akarnak esni. Fáradt vagyok, és kimerült. Nem sokszor állunk meg, mert nincs hol. Puszták, és elhagyatott városokon keresztül visz az utunk, így nem is tudnánk hol megszállni. De látom magunk előtt a célt, a remény nem halt meg. A fiúk a vállukon hordozzák a csomagokat, mi lányok, pedig alig bírunk már megállni a lábunkon. Hideg van és még a hó is, esik. Néhol egy-egy fedettebb zugba menekülünk, és tüzet gyújtunk, amellett melegedünk. Félek, hogy elrontunk valamit, vagy hogy valaki jelent minket. A városokban sokan segítenek. Nem is maradunk ott tovább, mert ők terjesztik. Ha nincs hol megszállnunk kénytelenek vagyunk barlangokba menekülni. Összebújva alszunk oda kint, hogy a kihűlést veszélyét még jobban megakadályozzuk. Egyre közelebb vagyunk a kerület széléhez, és a feszültség egyre csak nő bennem. Az első pár napon nem tudtam teljesen koncentrálni. Egész végig Travis járt a fejemben, és ezért sokszor majdnem rossz irányba mentem. Azóta Brittanyvel beszélünk a közös témáinkról, és Max-el is esténként eszme cserét folytatunk. A többiekkel nagyon nem, csak néha-néha váltunk egy-egy szót. Mintha házaló porszívóügynökök lennénk, úgy csengetünk be az emberekhez szállást, és segítséget kérve. Nem szeretem, ahogy az utcai emberek lenézően néznek ránk emiatt. Esténként újra Dianaval álmodok, ami kezd az őrületbe kergetni. Ki az a kislány? Mit akar tőlem? Ezek miatt a gondolatok miatt nem alszok. Nappal, pedig fáradt vagyok. Ez egy ördögi kör, amiből sosem szabadulok, és megyek csak körbe, csak körbe, míg el nem szédülök. Talán rossz ötlet volt? Nem kellett volna belekezdeni ebbe az egészbe? Gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat, és újra barátnőmre figyelek, aki csak mesél nekem, de nem tudja, hogy nem figyelek rá. Próbálom összetenni, és egyáltalán képbe jönni, hogy miről is lehet szó.

- … Ugye? – kérdi tőlem.

- Aha. – válaszolok neki kómásan.

- Egyáltalán figyeltél rám?

- Ööö..

- Hát az jó.. – mondja majd durcás képpel az utat vizslatja.

- Sajnálom, csak már napok óta nem alszom. És teljesen kifárasztottam magam.

A szeme sarkából rám tekint, de nem fordul felém.

- Elhiszem. Nagy a felelősség rajtad.- szól.

Majd csöndben vonulunk tovább.

Időközönként megállunk pihenni.

Nagy sóhajtás keretében felfordulok egy lépcsőre, s felmegyek azon. Remegő kézzel, s habozva nyomom meg a nagy bordó ház arany csengőjét. Már fordulnék meg, hogy elrohanjak, de a mögöttem lévő csipet csapat nem enged, s szánakozó arccal rázzák a fejüket.  Visszafordulok az ajtó felé, s az nyílik. Egy magas festett szőke nő lép ki. Alkata korához képest vékony, izmos. Barna szempárjával engem méreget, és rosszallóan néz. Nem is csodálom, hiszen már öt éve nem találkoztam anyukámmal.

- Szi..szia anya! – dadogom.

- Anne! – szól, majd kínos szünet következik – Gyertek be!

- Mrs. Cohen, nem akarunk zavarni, csak szeretnénk egy fontos ügyet megtárgyalni. – szól Max – Anne!

- Anya! – kezdem idegesen, majd elmesélem az egész hajcihőt.

- Kicsim tudod, mit gondolok erről. Nem akarom, hogy úgy végezd, mint apád. – mondja komor arccal.

- Nem lesz bajom. Megígérem, de ezt most, muszáj megtennem.

- Ha így érzed, nem állok az utadba. – mondja és megsimítja az arcomat.

Ajkaimat összepréselem, és szememet lehunyom. Kezemet kezére teszem, ami megakadt orcámon. Átölelem őt, és a fülébe suttogom:

- Szeretlek.

Elválunk egymástól, ő meg zavarodottan a kimondani kívánt mondatát, próbálja összerakni, sikertelenül.

- Fent vannak matracok, és hálózsákok. Hozzátok le őket és aludjatok azokon. – nyögi ki végül.

A hátam mögött lévő Max a vállamra teszi a kezét, s lassan megsimogatja azt, majd elindul az emeletre. Anyukám kérdőn néz a fiú után. Rá mutat, s jól kivehetően azt artikulálja: Ő? Megforgatom a szemeimet és a régi szobámba, megyek. Nagyon rég nem voltam ott, és a szüleim úgy hagyták, ahogy én hagytam. Nyitom a szoba ajtaját és a baloldalra fordulva, felpöckölöm a villanykapcsolót. Melegség önti el a szívem. Az ágy beágyazva, mellette az íróasztalom, amit mind közre fog négy halvány rózsasín fal, amiket poszterek díszítenek. A kis könyvespolc még tele van gyerek könyvekkel. Az éjjeli szekrényen, még ott a felhúzott óra, s a plafonról még mindig lóg a csillár. Fordulok egyet-kettőt, majd végig nézve az emlékeket kimegyek a szobából. Mélyeket sóhajtva a földszintre rohanok, ahol a lányok már a cuccokat rendezgetik. Gyorsan leszaladok segíteni nekik, hisz mégis csak mondhatni az én házamban vagyunk. Hogy kicsit feldobjam a hangulatot, Hannah-hoz vágom az egyik párnát, mire ő nem tudván, hogy én állok a háttérben, Klarissának dobja a földön fekvő anyagot. Klara megint máshoz vágja, s ez párnacsatába megy át, amibe az éppen lejövő fiúk örömmel csatlakoznak. Kimerülten a kanapéra dőlök, és kényelembe helyezem magam.

*

A párnacsata nem volt jó ötlet, ugyanis fel kellett takarítanunk az egész szobát. Így a délutánunkat sem tölthettük pihenéssel. Anya vacsorát főzött, és nem is maradt utána semmi a hűtőben, hisz nem készült fel előre. Nagyon fáradt vagyok, a szemhéjaim folyamatosan le akarnak zárulni, de nem hagyom. Néha-néha elbóbiskolok, és arra eszmélek fel, hogy dőlök. Ilyenkor kidörzsölöm látószervemből az álmot, és felfrissülök. A vacsora után mindenki a fürdőért versengett, mivel napok óta nem fürödtünk. A sor elején voltam, így hamar bekerültem a kicsempézett helyiségbe. A tükörbe nézve elrettent a kép, amelyet látok. Kócos haj, koszos arc. Félre nézek, és a ruháimat kezdem levetni. Megnyitom a zuhanyzóban a vizet, hogy melegedjen, és felkötöm a hajam. A víztől lehűtött zuhany csempétől kiráz a hideg, ahogy a jobb lábujjhegyeimet hozzá érintem. De beállok. A forró víz szinte égeti a testemet, de hihetetlen jó érzés. Rossz szokásom, hogy a zuhany alatt mindig énekelek, ahogy mos is. Sose volt jó hangom, de nem érdekelt. Megmosakodtam, és a radiátoron melegedő törölközőmért nyúlok. Magamra tekerem, és a fogkefémet és a fogkrémet elvéve megmosom a fogamat. Friss lehelet, felüdít, felveszem a pizsamámat és átadom a soron következőnek a staféta botot.

- Jó hangod van. – jeleneti ki a fölszintre lépve Max.

Felnevetek.

- Akkor elég botfüled lehet, mert az én énekhangom szörnyű.

- Pedig kiskoromban, az énekkarban is bent voltam – kacsint.

- Az nem jelent semmit, azóta változtál.

Megforgatja a szemeit, s ezzel kinyilvánítja számomra nem tetszést. Grimaszolok neki egyet, mire ő kinyújtja a nyelvét. Az értelmes arcok egymást követik, mire megunom, és meglököm őt. Mire ő visszalök, csak az erőviszonyok nem egyenlők így én a földre zuhanok.

- Anne jól vagy? – térdel le mellém.

- Igen, minden rendben. – szólok nevetve.

Feltámaszkodik, majd hónaljamnál fogva felemel, alig öt centire a földtől, s a vékony bőr már kezd kidörzsölődni így szólok, hogy letehetne. A pillanatot kihasználva összeborzolom a haját, ő meg ledob a padlóra. Szúrós szemmel néz rám, én meg keresztbe teszem a karomat. Így állunk szemtől szembe, majd megölelem. Látszólag meglepi, majd szépen óvatosan viszonozza. Felnézek rá, majd elengedem.

Már későre jár, s mindenki végzett. Még a TV-t nézzük a kanapén betakarva, én Max mellett ülök, és eléggé zavarban vagyok. Álmos vagyok, és a pilláim már egyre nehezednek. Lecsukom a szememet, és a karfára dőlök.

*

Reggel az egyik matracon ébredek. A többi üres, úgy hogy körülnézek a lakásban. Sehol senki. Elintézem a reggeli rutinom, fogmosás, mosakodás stb. Felveszek egy meleg kötött pulcsit, egy maci nacit és a kabátomat. Kimegyek az utcára és felhívom Brittanyt.

Kicsöng.

- Halló? – kérdik a vonal végén.

- Szia Brit! Anne vagyok.

- Szia! Már elmentünk, ő.. Hol is vagyunk? Várj egy pillanatot.

- Rendben.

- Hugo utca 85.

- Az itt van a szomszédban. Máris megyek.

Majd leteszem.

Sietek, ahogy csak tudok, és pont elcsípem őket, mikor jönnek ki a lépcsőházból. A lendülettől nem tudok megállni, így beleszaladok a barátaimba, akik bowling bábuként dőlnek el. Kínosan mosolygok egyet, és elnézést kérek. A következő házhoz vesszük az irányt, és az eddigi maxon lévő energiám kezd csökkeni. Házról házra megyünk, majd két óra múlva elérünk a határhoz. Egy dombról nézzük a másik kerületet. Hatalmas házak, nyüzsög az élet. Szinte mindenki biciklivel jár, nem is csoda, hogy ez Equestron leggazdagabb városa, de ez még nem jelenti azt, hogy a legvidámabbak is. Lecsúszunk a hófedte dombon, s a központ felé indulunk. Az első házba bekopogunk, s finoman rátapintunk a lényegre. A nő, aki ajtót nyitott figyelmesen hallgatja mondandónk. Látszólag belemegy, de nem vagyok benne biztos. Majd mikor rákérdezünk, csak bólint egyet. Megmondjuk neki, hogy segítsen toborozni, mivel mi hazamennénk. Erre is igen a válasz, mi meg kivonulunk a hideg, fagyos utcára. Visszamegyünk anya házához, és közben észre vesszük, hogy mi vagyunk a legközelebb a kupola széléhez. Csak bámulom, hogy mennyire gusztustalan az az ember, aki itt ezt megtette velünk. Mély sóhajtások keretében elindulok.

Ez a röpke négy hét tele volt érzelmekkel. Travis megkapta a tüdejét, de még a korházban kell maradnia. A harminc nap alatt itt maradtunk anyánál. Nagyon közel vagyunk a burokhoz, és nem kell sokat sétálni a másik kerületig. Max-el viszonylag sok időt töltök, ami remélem nem túl észrevehető. Az egész nap döglöttünk a kanapén, s pislogás nélkül bámultuk a TV képernyőjét. S ekkor megrezzen a telefonom. Megnyitom az üzenetet, miben nem más áll:

„Megvagyunk ”

- Öltözni! – lökök fel mindenkit a kanapén.

- Miért mi van? – kérdi Hannah.

- Megvagyunk. – szólok, mire mindenki felugrik a helyéről.

Anya jön be a szobába, s mikor elmondom, hogy itt az idő elejti a kezében lévő tálcát. Szorosan átölel és a homlokomra nyom egy puszit. A zsebünkben ott lapul az olló, a kabátunk alatt, pedig valamilyen szúró-vágó eszköz. Az ajtón kilépve egy melegebb szél csap meg, mire elindulunk. Komoly arccal haladunk egyre kijjebb át a bozótoson, és a pusztán. S mire a buborékszerű valamihez érünk, kaján mosollyal kifele fordulunk. A bal oldalamra tekintve a barátaim sor áll, kik csak miattam kockáztatják az életüket. Jobb oldalamon, pedig egy csapat idegen, akik lehet, hogy szintén miattam mennek halálba. A szívverésem egyre gyorsul, a kezem és lábam remeg. A telefonomat előveszem, s leírom a most szót, s mielőtt elküldeném Max odalép hozzám, s megcsókol. Döbbenten állok, mire legszívesebben visszafordulnék és otthagynék mindent. Megnyomja helyettem a küldés gombot, mire visszaáll a helyére. Remegő kezemmel kiveszem a zsebemből az ollót, majd elvágjuk egyszerre zsinórjainkat, s felszabadulunk a rabság alól, legalábbis azt hisszük egy pár másodpercre,

1.felvonás 5.jelenet

Mindenkinek szeretném megköszönni aki csak erre a blogra tévedt :)
Boldog-, és olvasókban gazdag új évet kívánok nektek. :)

Összeszorított szemmel nyitom ki az ajtót, majd csak a bal szememet kinyitva az ágyra meredek. Üres. Mintha hatalmas kő esett volna le a szívemről, ami most hogy megszabadult a súlytól vadul kalapál. Mélyeket sóhajtok és az ágyra borulok. Szőke tincseim elterülnek a fehér lepedőn, így fekszek néhány percig majd feltápászkodom, és lerohanok a földszintre.  Az ajtó mellet elhaladva rám köszönnek.
- Szia!- mondja egy férfihang.
- Szia..- nyögöm ki miközben a hang irányába fordulok. Szerencsétlenségemre Max az.
- Jól vagy? Tegnap eléggé kiütötted magad.
- Persze. Ugye nem csináltam semmi hülyeséget?
- Öööö...- kezdi - Hát vagy nyolcszor felhívtál. - volt az több is mondom magamnak- És elég érdekes dolgokat mondtál. Például, hogy elzavartad Davet, meg szeretsz meg, hogy menjek át.
Éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz.
- Úristen ez annyira ciki. - mondom neki fejemet eltakarva- De az első igaz. - Meg persze a többi is csak az nem publikus.
- Mi? Mi történt?- kérdi szemöldökét felvonva.
- Hát...- kezdek bele történetembe- Bejöttek a rendfenntartók és a tervet keresték, s közben elkezdtünk üvöltözni egymással. Majd miután elmentek törtek a tányérok, én meg elküldtem. - látom, hogy nem jut szóhoz, így témát váltok- Mikor megyünk?
- Hova? - kérdi tágra nyílt szemekkel.
- Hát el. A többi körzetbe.
- Ja, még csomagolni kéne, neked meg a barátaiddal beszélni. - lesütöm a szemem.
- Igaz- s felpillantok rá.
- Mennem kell dolgozni. Szia!
- Szia!- köszönök el tőle.
Megpróbálok kisebb-nagyobb rendet tenni mert ami a szobában van szörnyű. A sors visszavágott, mivel tegnap még Davevel veszekedtem, az emellett eltörpülő rendetlenség miatt. A takarítás elég unalmas, így kapcsolok zenét, mire táncolni kezdek a seprűvel. Ez elfelejteti velem a történteket.
*
Csörög a telefonom. Tiara az. Még jó időben is hívott, hisz meg akartam beszélni, hogy találkozzon a csapat. A telefonba szipog, a háttérben nyüzsgés hallatszik.
- Anne azonnal gyere ide!- üvölt bele a telefonba.
- De miért? Hova? Mi történt?- hadarom.
- Csak gyere a kórházban!- sikítja bele sírva és leteszi.
Ugye nem történt valami Maxel? Nem nem lehet, hisz Tiara mit keresne a korházban akkor? Belebújok bélelt kabátomat, a kapucnit a fejemre húzom és sietve neki indulok a hidegbe. A nagy fehér épület tetején a piros kereszttel a hóesésben alig felismerhető. Beszaladok a kórházba ahol a váróban ott van mindenki.
- Mi történt?- kérdem zihálva.
- Mi sem tudjuk, Tiara hívott, de azóta nem is hallottunk róla. - mondja George.
- Felhívom. - szól Hannah és már a telefonjáért nyúl, de ebben a pillanatban kijön az emlegetett lány a kórtermek felől.
Láthatóan semmi baja, így nem vele történt a valami.
- Ti, mi van?- kérdezzük négyen az aurájában toporogva.
- Tra..Travis - dadogja sokkos állapotban- le..leállt..a tüdeje.
Mindenki döbbenten a zokogó lányra néz, mire én a kórtermek felé kezdek rohanni. Minden függönyt elrántok és bekukucskálok két másodpercre. Szemem sarkából látom, hogy a többiek rohannak utánam. Majd az egyik függöny mögött rátalálok barátomra.
- Travis!
A fiú az ágyon fekszik orrában a műanyag csövekkel. és kopasz macskáját simogatva. Mikor nevét említem felém fordul.
- Anne! Hogy vagy?- kérdi.
- Az mellékes, inkább az a fontosabb hogy veled mi történt?
- Csak arra emlékszem, hogy nem kaptam levegőt.
- És jól vagy? Hogy érzed magad?
- Most már jobban.
A többiek is betömörülnek a kis helyiségbe.
- Travis! Mi a szerencsétlenséget csinálsz?- kiált rá Harold.
A fiú csak felnevet, majd válaszol.
- Tudod, én csak lazulok.
- Travis tudod hihetetlen, hogy még most is tudsz nevetni! - mondja neki Brittany.
- És most mi lesz?- kérdezi Klarissa.
- Jelenleg donorra várok. - szól a szőkés barna hajú fiú és nehezen felül- Viszont szeretnék kérni valamit. Ne kezeljetek másképp.
Hannah hátrébb húzódik, hogy sírhasson. Engem is a síró görcs kerülget.
- Ki az orvosod?- hadarom, hogy ne lehessen a hangomon hallani a szomorúságot. - Mindegy is megszerzem neked a legjobbat.
Kirohanok a szobából, ki a portára.
- Dr. Garisont keresem. - mondom sietve a nőnek.
- Sajnálom, nem tudok segíteni a hol létében. Nézze meg az orvos szobában.
- Nem tudná bemondani a mikrofon cuccba?
- Sajnálom.
Felmegy bennem az ütő és mivel a mikrofon közel van hozzám, gyors mozdulattal benyomom a piros gombot és beszélni kezdek bele.
- Max gyere a háromtizennégyes szobába!
- Kisasszony!- kiabál velem a nő, s próbál elnyomni a kütyütől.
Az adrenalintól pörögve vissza futok a szobába. A folyosón szaladva jöttem rá, mennyire leégethettem ezzel a cselekedettem a fiút. A kórterembe érve mindenki engem néz, ahogy az épp behúzott függöny előtt lihegek.
- Mi van?- kérdem, mintha nem tudnám, hogy engem néznek- Tényleg Tiara, hogy is volt ez az egész? - kérdezem terelve rólam a témát.
- Mi hogy volt? - szipog a lány megszeppenve.
- Tényleg! Honnan is tudtad te egyből a történteket?- támad mindenki a lányra.
Látom, ahogy a barátnőm egyre vörösebb lesz és az ágyon ülő fiúra tekintget. De ő csak mosolyogva nézi őt, hogy magyarázza ki magát a szituációból.
- Háát...őőőő az úgy volt, hogy...
- Együtt vagyunk. - szakítja félbe az a barátom aki ma meg is halhatott volna.
- Úúúú! - kezdik az ikrek, mint valami négyéves gyerekek.
Kisvártatva befut az orvos akit ide rendeltem.
- Anne mi a fene volt ez?- támad le, majd a kis társaságra néz- Oh..Minden rendben?
- Travisnek leállt az egyik tüdeje, és szeretném ha a legjobb orvos kezelné. - mondom neki.
- Ez aranyos, de nem tudom átvehetem-e. De majd megkérdezem, remélem minden rendben lesz.
Mélyen le a szemembe néz, mivel magasabb nálam. Mire én gyorsan elkapom a fejem, és a ha megszólalsz megöllek arccal a többiekre meredek.
- Anne ne csinálj több ilyet, nagyon kínos volt.
- Nem ígérhet semmit, ő már csak ilyen!- szól vigyorogva Tiara az előzőért.
Max kimegy én meg az előbb említett lány felé kezdek haladni. Készülnék jól kioktatni, de ekkor Travisre és a boci szemeire nézek. Nincs erőm ilyen helyzetekben efféle dolgokat tenni. Bár megígértük, nem kezeljük másképp.
- Most hogy mindenki így egyben van ezért megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam ma indulunk. - szólok- Tiara neked természetesen nem kell jönnöd, ha nem akarsz.
- Mi?- jön az egyhangú válasz.
- És még egy bejelenteni valóm lenne. - kezdek bele a szavakba újra- Szakítani fogok Davevel.
- Mi?- ismétlik meg újra a kérdést. - De miért?
- Eléggé eldurvultak otthon a dolgok, és úgy érzem már nincs meg az az összhang. Na meg hogy nem is támogat. És azt nem is mondtam, hogy valószínűleg megcsalt.
- Anne, ne ítélj első látásra! - szól rám Travis, magam elé meredek,s szavain elgondolkodom.
Mit csináljak? Hagyjam ott a fiúmat? Majd máskor alkalmasabb lenne? De hát csak szenvedünk, pontosabban én szenvedek. Láthatóan őt nem igazán zavarja.
- Anne! Menni kell.- zökkent ki gondolatmenetemből Klarissa.
- Mi? - kérdezek vissza.
- Most volt bent a nővér. - magyarázza meg.
Hátrafelé bambulva kirángatnak a szobából. Mielőtt még mindenkit kipaterolnának, George oda szól a fiúnak:
- Gothamnek szüksége van rád.
A beteg srác arca kivirul és az őt megillető utolsó szóval válaszol:
- Ez az én vagyok Batman!
Végig sétálunk a fehérre mázolt folyosón, mellettünk kerekes székben ülő idős bácsi suhan el. Nehezen hajtja, a kezei reszketnek és minden egyes tekerésnél a csuklójára néz. Biztosan szorítják már a madzagok. Fiatal nő megy el mellettünk. Gurulós állvánnyal közlekedik, mely a könyök hajlatába csatlakozva szolgáltatja az infúziót. A folyosón nyüzsögnek a betegek, nővérek orvosok. Négy mentős sietve rohan egy ággyal. Mellettük a főorvos úr mondja a teendőket, illetve életjeleit vizsgálja. Az ágyon fekvő nőnek hatalmas seb tátong a kulcscsontjánál, mire felfordul a gyomrom. Mindenki, aki a folyosón tartózkodik utat ad nekik. A váróterembe érve a kabátjainkat vesszük fel és én személy szerint a sapkámat is, mivel út közben megtaláltam a zsebemben. Nagy ölelést adok mindenkinek, s ajkaimat összeszorítva hátrálok.
- Akkor ma, délután négykor. - szólok, barátaimhoz- Hozzatok enni valót, és jól öltözzetek fel.
Bólintanak, én meg távozok az épületből.

*

Az ajtó előtt toporgok kulcsomat keresve, ami a zsebem legmélyebb részére csúszott le. A hideg téli napon így is lefagytak már az ujjaim és ezért alig tudom elfordítani a hideg fém tárgyat a zárban. Az ajtón beérve meleg fogad, amit nem akarok kiengedni, s gyorsan becsukom az ajtót. A fogasokhoz indulok, amikor valamire rálépek. Méghozzá egy levélre. A feladóra nézve öklendezni lenne kedvem, főleg amiatt, hogy szívecskéket rajzolt a borítékra. Gondolom, már tudjátok kiről beszélek. Dave levelét kibontom, és olvasni kezdem. A szokásos, hogy így szeretlek, úgy szeretlek. Sajnálom blablabla. A levelet végig sem olvasom, de széttépem és a tűzre dobom. Az emeletre szaladok, miután levetettem a kabátom. Előkotrom a sporttáskámat, és bele pakolok legalább nyolc farmernadrágot, tíz meleg pulcsit, alsóneműket, zoknikat, pólókat, sapkát, sálat. A nagy táska majdnem teljesen megtelt, de még bele tuszkolom az alapvető dolgokat. A fürdőbe megyek, hogy összeszedjem a fogkefém, és még pár dolgot. Elmegyek a tükör előtt, amibe belenézve megpillantom magam. Oldalaimra tekintve a madzagokat vizslatom. Ahogy az ember egyre idősebb, annyival piszkosabb lesz. Az enyém már kezd szürke lenni, de még nem tiszta kosz. Illetve egy pár helyen alvadt vér díszeleg rajta.  Elfordulok, hogy ne lássam magam. Nem szeretem magam túl sokáig a tükörben nézni. Lemegyek a földszintre, és nem romlandó ennivaló után kutatok. Találtam konzerveket, téli szalámit, puffasztott rizst, és még ilyen dolgokat. Ezeket mind egy nagy zacskóba tettem, és azt pedig a táskába. Két üveg vizet még elcsomagoltam, és ezt mind a vállamra vettem. A súly hatására kissé összerogytam, de nem hagytam, hogy kifogjon rajtam. Elvonszoltam magam az ajtóig ahol letettem ”puttonyom” és visszasiettem a kanapéra. Az órát bámultam, és félve, de a telefonomért nyúltam. Félve, de Dave számát kezdtem tárcsázni. - Anne! Hála az égnek. Megbocsátasz?- Dave. Azt hiszed, hogy az a levél mindent megváltoztat. És beszélnünk kell. Nem megy. Láttam a lányt.- Kit? Milyen lányt?- Tudod te azt. Ne játszd a hülyét. Nem könnyű, de nem támogatsz, nem segítesz. És úgy érzem már nincs köztünk meg az összhang. Így..- Ki ne mond Anne, ki ne mond.- Szakítani akarok. Hozd vissza a ház kulcsát és költözz ki mielőbb. – s ezzel leteszem a készüléket.Megkönnyebbültem tőle, viszont úgy érzem az egyik felem elveszett. De nem érdekel, az utazásra kell koncentrálnom. Újra visszatérek az órához. Minden kattanásnál pislogok, majd elbóbiskolok, s csak arra eszmélek fel, hogy menni kell. Vállamra kapom csomagom, és elindulok komoran, és kifejezéstelenül. A parkban gyülekezünk, ahol eltátom a számat. A fél körzet itt van, és ez feltűnő lehet. Mindenki az ismerőseivel beszél, én meg próbálok átjutni a tömegen barátaimhoz. - Anne, látod ezt? Te jó ég. – örvendezik Brittany. - Elakadt a lélegzetem. Viszont ez lebuktathat. Max egy megafonnal a kezében felszólal: - Köszönjük, hogy ennyien eljöttetek. Viszont ez már feltűnő lehet. Így néhányan jönnek csak velünk. A többiek maradjanak itt, illetve csináljanak, úgy mintha valami rendezvény lenne. A barátaim szétszélednek, és kiválogatnak néhány nőt, és több fiút. A csapat kisunnyog a parkból, és a körzet határa felé vesszük az irányt. Út közben bemutatkoznak az újjak, és büszkeséggel telve a jövőbe meredek. Elképzelem Dianat, a szabadságot, az utazást, a többi országot. A jövő gyönyörű.