Szeretnék családot alapítani, habár
jelenleg nincs férjem, csak barátom. De úgy érzem, amíg az ország ilyen
körülmények között van, nem tudok, sőt nem is szeretnék. S mindez egy ember
kezében van, akit még senki se látott. A nap huszonnégy órájában kamerák
figyelnek. A házakban, a munkahelyeken, a köztereken, még a mosdókban is. Az
egész helyet egy óriási buborékszerű réteg veszi körbe. Nem lehet se ki, se bejárni.
A buborékból zsinórok csüngenek lefelé, és az emberek karjaihoz-, illetve
lábaihoz vezetnek, s azzal irányítanak minket. Félre ne értsetek, van saját akaratunk,
csak ha valami nem tetszik, a nagyfőnök szintjéről kicsit megrángatnak minket.
Tch.. kicsit, nem egyszer volt, hogy valakinek leszakadt egy-egy végtagja. Pont
ezek miatt az emberek rettegésben élnek, és több száz öngyilkosság történik
évente. És ezt valahogy pótolják. Az egyes pletykák szerint más országokból
rabolnak el embereket, de van, akik azt mondják, hogy teljesen emberi robotokat
tesznek helyükre. Én az előbbire szavazok mivel a robotok jogait, amik
nincsenek is, pont ezért nem tudják a földbe döngölni nap, mint nap, s ez
nekik nem élvezet.
Ami engem illet, egy boltban dolgozom,
mint pénztáros. A barátommal együtt élek egy kis apartmanban. A szüleim, azaz
anyukám is ezen az istenverte helyen él. Apukám még fénykorában meghalt, amikor
egy felkelést indított a bábmester ellen. Lehet, hogy nyomdokaiba kéne lépnem?
Ezek a gondolatok keringenek, a fejemben
mikor megszólal az ébresztőóra, amit azonnal kinyomok.
- Jó reggelt szerelmem! - ölel át Dave, s
egy puszit nyom az arcomra.
Sóhajtok egy hatalmasat, majd nagyot
nyújtózok. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból, s a fürdő felé veszem az
irányt. Megigazítom a zsinórjaimat, majd a gardrób előtt lévő fogasról
felveszem a kikészített ruháim, egy koptatott farmer nadrágot, egy
gesztenyebarna hosszujjút, illetve egy bézs pulóvert. Nyakam köré tekerem a
szürke sálam, hiszen odakint havazik. Ránézek az órámra. Basszus már hét óra,
el fogok késni. Leszaladok a lépcsőn, és majdnem felbukok a madzagokban, de
magamra aggatom kabátom gyors csókot adok Davenek, és már rohanok is. Gyalog
kell mennem, mert nincs se tömegközlekedés, se autó. Az utcán egy anyukát
látok, hat éves kislányával, aki egy rongybabát szorongat. S a kislány arcán
könnycseppek gurulnak le. Az egész olyan mintha egy szomorú fekete-fehér filmbe
kerültem volna. A munkahelyen a vásárlók is lehangoltak. Egy idős nő lép a
kasszához mosolyogva. Arca ráncos, ősz fehér haja válláig se ér. Kis nyugdíjas
kocsiját húzza maga után.
- Jó napot! - üdvözöl.
- Üdvözlöm! Megkérdezhetem miért olyan
boldog a néni?
- Jajj kisasszony, én is csak már azért
mosolygok, mert tudom, hogy már közel a vég. - szól s remegő ráncos kezével a
fizetni kívánt összeget nyújtja át.
Egész nap a néni szavai forognak a
fejemben. Tényleg ilyen jövő vár mindenkire? Tényleg ennyi szörnyűséget kell
átélnünk? Ilyen világba ki akar gyereket szülni? A műszak végén odamegyek az
egyik barátnőmhöz.
- Szia Brittany! - szólok neki.
Ő az, aki a legrosszabb esetben tud
mosolyogni, és ezt irigylem. Erős nő és csak tizennyolc éves.
- Bocsi most nem érek rá. - szól
Ez furcsa még sose rázott le, és
mintha kétségbeesés tűnt volna fel az arcán.
*
Belépek a csendes üres házba, s a kamerára
pillantok. Gúnyosam bele mosolygok, és felszaladok átöltözni. Magamra húzom a
függönyt amit csak azért vettünk, hogy elbújhassak, mert nem akarom magam
mutogatni. Épp a felsőmet húzom le, amikor hátulról átölel valaki.
- Dave most nincs kedvem. - jelentem ki és
leveszem karjait. de ő vissza teszi - Most nincs kedvem.
- De Anne már egy hete úgy érzem, hogy nem
közeledsz hozzám.
- Mégis mit gondolsz, az egész napot
átröhögöm a barátnőimmel? Mert ha igen, akkor nagyot tévedsz. - emelem fel a
hangom, s látom, hogy az erek a nyakán kezdenek kidudorodni. - Ráadásul már
megint idegeskedsz a semmiért. Utálom amikor ezt csinálod.
- Tojd le magasról mi van odakint, é.. - a
szavába vágok
- Hogy? Mégis hogy toljam le basszus?
Ebben nyomornegyedbe nem akarok élni, se életet adni.
- És ha még nem kéne gyereket vállalnunk?
Végül is még fiatalok vagyunk.
- Érdekes két hónapja, még azt mondtad
szeretnél gyereket! - s ezzel a mondattal a vita üvöltözésbe megy át, elüvöltöm
neki a ma történteket, s kiviharzok a szobából és rácsapom az ajtót. Leszaladok
a konyhába, egy A3 fehér lapot veszek elő és tervezni kezdek halványan,
hogy a felsőbb szinteken ne vehessék ki a tervem. Este nyolcig rajzolgatok,
majd összetekerem, és a konyhapult szekrényének belső részének, a hátulja elé
egy faanyag van téve, amit ki lehet venni, s erről a rejtekhelyről még Dave sem
tud. Begyömöszölöm a papírt.
Sikítás, és üvöltés, hagyja el a számat, a
könnyek csak úgy hullnak a padlóra, s a hideg csempére esek. Megrángattak
felülről, s a zsinór a csuklóm, illetve a bokámba vágódik.
- Anne! - üvölt Dave, és rohan le a
lépcsőn.
Egy kisebb vértócsa keletkezik a
kezeimnél. A nadrágom szára teljesen átitatódott a piros folyadékkal, ami a
testemből szivárog. Csak egy-egy képfolt jelenik meg alkalmanként. Hogy barátom
felkap, a hideg utca, a kórház ápolónőjének lámpája, és a pasim kétségbeesett
tekintete.
