1. felvonás 4.jelenet

Boldog karácsonyt :)

- Rose mit csinálsz itt? És ezek meg kik?- suttogva húzom magamhoz a nálam tizenöt centivel alacsonyabb lányt.

- Csatlakozni akarok és azért jöttem, pontosabban jöttünk, hogy ezt megkapjam. Egyenjogúak vagyunk. Nem érdekel, hogy kockára kell tennem az életem. 

- Jó, de ők mit keresnek itt?

- Ja ők? Ők is csatlakoznak.

- Szó sem lehet róla, túl veszélyes még akkor is, ha csak segédkeznétek.

- De Anne, Roxy orvosnak tanul, Daniel hacker, Courtney és én szívesen leszünk elterelők, Judy nővérként segédkezne, a többiek meg ott ahol tudnak. Nincs miért élniük, mind levágnák legszívesebben ezt a rakás szerencsétlenséget, ami rajtuk csüng.

- Ezt meg kell beszélnem valakivel.

- Kérlek, ne mondd el Klarissának. Soha nem engedné meg.

- Nem vele. És most menjetek haza, majd szólok.

- Oké... - mondja és látszik rajta hogy nem erre számított.

A tini sereg lehajtott fejjel kezd el haza kullogni. Én meg Elindulok az ellenkező irányba. A telefonomért nyúlok, és idegesen tárcsázni kezdem a fiú számát, csak hogy nem Dave-ét.

- Halló?- veszik fel egy rövid kicsengés után

- Szia, Max! Találkozhatnánk?

- Most? Jelenleg nem alkalmas, de egy fél óra és szabad leszek.

- Rendben, a Maclarens-ben várlak.

- Oké, ott találkozunk. Szia!

- Szia.

Elindulok a megbeszélt helyre. Az utca a legérdekesebb számomra, Mindenkin lehet látni azt, hogy mi van vele. Érdekli őt-e a sorsa, milyen a napja. Olyan mintha a fejükbe látnék az arcukra vetett egyetlen pillantással.

Egy kis gyorsétterem mellett megyek el. Oda bent meleg lehet, mindenki pólóban. A bokszokban egy ismerős arcot fedezek fel. Dave? Egy lánnyal van, de nem kapom fel a vizet nem biztos, hogy az, amire gondolok. Végül is annyi ilyen van. A TV műsorok is tele vannak ilyenekkel, hogy azt hiszi megcsalta pedig csak valami rég ismerőse volt...stb. Helyette magamra húzom a kapucnit, hogy ne vegyen észre. A parkon keresztül vezet az utam. A kis tó befagyott, ott most gyerekek koriznak. A szülők kívülről figyelik az eseményeket. A fák lombjainak helyét átvette a hó. Csak egy-egy galamb reppen el mellettem, amikor nyáron alig lehet tőlük elférni. Mégis hiányoznak. Talán mert jó emlékeket idéznek, mert amikor kicsi voltam itt rohangáltam, és mikor közel értem hozzájuk a két kezemet hirtelen felemeltem, ők meg fel-felreppentek egyszerre.  És hogy miért szeretek itt keresztülmenni? Pont ezért, mert egy pillanatra én is újra gyerek lehetek. Újra az úton vagyok a beton tömegben. Lassan a célhoz közelítek. És miért személyesen találkozunk és inkább a kamerák előtt mondjuk el a mondani valónk? Mert a telefont is lehallgatják. Max már az étteremben vár, kicsit elbambultam így szokásom szerint megint elkéstem. A göndör fekete hajú, kissé borostás pasi már az asztalnál ül, s mikor meglát, nagy örömmel átölel és leveszi a kabátom.

- Na végre hogy itt vagy! Már azt hittem csak hülyítesz.

- Én nem szoktam nagyon viccelni- válaszolok komor arccal.

Az alatt az egy hét alatt, hogy vissza-vissza kellett járnom a kezelésekre nagyon jóba lettünk. Csomó mindent megtudtunk egymásról, és jókat nevettünk még akkor is, amikor négy nappal ezelőtt újra össze kellett varrni a sebem, mert kiesett belőle egy varrat. Mellette felszabadulok, és úgy érzem, bármit csinálhatok vele, bármit elmondhatok neki.

- Max, fontos dologról kell veled beszélnem.

- És mi az?- Egyszerűen nem tudom komolyan venni miközben az akkor kihozott nagy üdítőjét szürcsölgeti a szívószálon keresztül. És ő orvos!

- Hát, tudod, mennyire utálom ezt, és épp ezért közelebb hajolok hozzá és a fülébe súgom - felkelés szervezek, és most nevess. - Kissé nevetve visszaülök a helyemre, hogy ne legyen gyanús, és ő is engedelmeskedik kérésemnek.

- És mégis hogy akarod kivitelezni? - kérdi mosolyogva, így a színjáték tovább folytatódik. Ez lehet, hogy csak nekem, de szerintem kissé ironikus a helyzet. Olyan színjáték, a színjátékban.

- Hát már vagyunk egy páran, de a korház is kellene. Meg onnan néhány cucc. Illetve főorvosként gondolom, ismersz olyanokat, akik csatlakoznának illetve a többi kerületben élőket.

- Anne meggondoltad ezt? Szívesen segítek meg minden, de csak akkor, ha minden következménnyel tudsz számolni. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Max nem lesz bajom. Akkor tudsz segíteni?

- Tudok persze,- Mondja sóhajtva

- Nem muszáj ha nem akarsz. Csak gondoltam..

- Miben segítsek?

- A kerületekbe kéne elmenni. És amíg elérünk ismerősöknél megszállni. Anyukám a kerületünk szélén él ott tudunk majd aludni, csak az addigi szállások kellenek. Illetve kérdezni szeretnék.

- Nyögd ki.

- Van egy barátnőm, a tizenöt éves testvére meghallotta a tervünket, és csatlakozni akar. Ez nem is lenne baj, de ma reggel az egész baráti társaságát elhozta, és most mind részt szeretnének venni az eseményen. Mit tegyek?

- Én azt mondom, hogy ha csatlakozni akarnak, csatlakozzanak.

- Rendben, csak ígérj meg nekem egy valamit. Figyelj rájuk, és vigyázz magadra is.

- Ez már két dolog! - felnevetek

- Lényeg a lényeg tartsd be őket. Kérlek. - kérlelem

- Jól van, de nekem mennem kéne.

- Nekem is, szóval, szia.

Szép lassan távozok a kávézóból, és haza fele veszem az irányt. Kíváncsi vagyok Dave beszámol-e nekem a lányról, vagy sem. Nem kell sokat sétálnom, hogy haza érjek. Oda bent a TV megy, és a pasim, mint egy zombi úgy ül ott, és akkor eszmél fel, mikor becsapom az ajtót. A mosogatóban állnak a koszos edények, a ház tiszta romhalmaz, Az asztalon vagy nyolc pohár, mind használt.

- Kicsim, hát itt vagy, úgy sajnálom.

- Mi ez a kupleráj? Jézusom, hogy tudsz ekkora rumlit hagyni egyedül? Segíts elpakolni!

- Oké oké.

- Menj, pakol össze én meg elpakolok.

Olyan mintha egy hároméves lenne. Oda megyek és a mosatlanokat a mosógépbe pakolom. A poharakat összeszedem az asztalról, és beindítom a mosogatógépet. Majd lehuppanok a kanapéra, pár perc múlva Dave is csatlakozik hozzám.

- Mit csináltál ma? - kérdezem, amikor jól tudom mit csinált.

- Semmi különöset. Itthon voltam. - hazudja

Nem tudom, most ez lenne a jó alkalom elmondani, vagy várjak és felhasználom majd ellene később. Inkább várok.

- És te? - zökkent ki gondolatmenetemből

- Egy ismerősömmel találkoztam. Dave valamit el kell mondanom..

Betörik az ajtót. Egy tíztagú nálunk egy méterrel magasabb, fekete egyenruhás pasas szalad a nappalinkba. Ketten ránk szegezik a fegyverüket. Mi meg csak gyorsan a magasba emeljük a kezünket. Hárman az emeletre rohannak, hárman a konyhát és a nappalit kutatják át. Egy pedig megmotoz minket. A főnökük a ránk fegyvert fogó férfi mellett áll.

- A fürdő tiszta! - üvöltenek le

- Itt is tiszta!- szól egy másik

- Mit akarnak? - kérdezem mérgesen

- Anne hagyd ezt rám!- üvölt velem Dave

- Te velem ne üvöltözz!- kiabálok rá

- Hagyják abba! És mondja meg a kisasszony, hol van a tekercs?

- Mi? - kérdezem

- Jó akkor fiúk nézzétek meg a konyhában a sarok szekrényt! - üvölt az embereinek

Lélegzet visszafojtva nézem végig, ahogy kicsapják a konyhabútor ajtaját. Imádkozom, hogy a rejtekhely jól vissza legyen téve. Kidobálják a teflon edényeimet én meg legbelül sírok, mert marha drágák voltak.

- Uram jelentem itt semmi sincs!- szól a szekrényt felforgató csávó

- Anne már megint mi szart csináltál?! - kiabálja le a fejem Dave

- Azonnal hagyd abba a velem való ordítozást, mert ha valaki tud ordítani az én vagyok!

- Kisasszony most megúszta- lép hozzám a főnök, és összenyomja az arcom- de legközelebb ki tudja.

Majd kirohannak a házból.

- Mi szar volt ez?

- Honnan tudjam. - válaszolom

- Téged kérdezgettek.

- Felkelést szervezek. - üvöltöm még mázli, hogy a kamerák nem vesznek hangot.

- Baszd meg Anne meg is ölhettek volna?! Miért nem jó neked így, van pénzünk, itt vagyok én ez nem fontos?!

- Dave ne merd ezt mondani!

- De a kurva életbe is. Mi bajod?

Nem bírom ki ideje a tettek mezejére lépni. Kiveszek egy tányért a szekrényből és neki dobom, mire ő elhajol így a tányér darabokra törik.

- Ja, már tányért is törünk?- és oda megy a faliszekrényhez és kivesz belőle ő is egyet. Majd földhöz vágja.

Pupillám és orrlyukam kitágul, a nyakamon érzem, hogy kidüllednek az erek, a fejem lüktet.

- Kifelé! - üvöltök rá- Kifelé!

Felveszi kabátját és kimegy az ajtón, majd becsapja azt. A falnak dőlök és sírva fakadok. Szép lassan egyre lejjebb és lejjebb csúszok majd a padlón ülve találom magam.

*

A kanapén ébredek. körülöttem sörös üvegek. Semmire nem emlékszem, kivéve hogy ki parancsoltam Davet. Megnézem a telefonom. Vagy nyolc nem fogadott hívásom van, és ami miatt még jobban félek, hogy tizenöt kimenő mind Maxnek. Szemem kigúvad, a szívem kalapál. 

- Ne, ne ne ne ne ne ne! - ismételgetem magamnak és reménykedem, hogy nem csináltam semmi hülyeséget.

Felszaladok a fürdőbe, és kis helyiségben a ruháim szétszórva. Már csak egy helyet kell megnéznem. A hálót. Próbálok minél lásabban menni, hogy minél később szembesüljek a ténnyel. De muszáj kinyitom a háló ajtaját.....

Karácsonyi különkiadás

Sziasztok! Bocsánatot kérek a késésért, de nem volt időm :(  Szóval ma egy más fejezetet hoztam a karácsonyhoz híven. Remélem tetszeni fog :)

1999. december 24.

Nemrég volt hatodik születésnapom és most meg karácsony. Ez a kedvenc időszakom, a buborékból esik a hó, a barátaimmal az utcán hógolyózunk, szánkózunk. Az iskolában az utolsó napokban nem csináltunk semmit, és ez tetszett. Apa azt mondta haza jön szent estére, de már lassan öt óra ő meg sehol. Anya a konyhában sürög-forog, nekem meg el kell pakolnom a nappaliban szétszórt játékaim. Mit ne mondjak, szívesebben nézném a TV-ben lévő nyolcvannyolcadára leadott karácsonyi filmet, de nem lehet. A karácsonyfa a sarokba bedöntve áll a csomagolásban. Anya egyedül nem tudja beleállítani a tartóba, mert túl nehéz ahhoz, hogy elbírja. Így még arra is kell várnom, hogy feldíszítsem. A Jézuska így biztos nem jön hozzánk, pedig én csak azt szeretném, hogy apa mindennap velünk feküdjön le és velünk is keljen fel.

- Anne, utoljára mondom, pakold a játékaid! - förmed rám anyukám

Fintorogva, de elkezdem. Oda húzom magam mellé a nagy játékos dobozt, és a barbikat, pónikat kezdem bele pakolni. Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Felpattanok, és oda szaladok. De csak Dylan bácsi az.

- Szia, pöttöm! - kap fel - Milyen eddig a karácsony?

- Nem jó.. - válaszolom csüggedve

- Na, ne szomorkodj. Gyere, feldíszítjük a fát!

- Nem-nem Anne még nem tett rendet, addig nem díszíthet fát! - szól anya

- Akkor bizony össze kell pakolni!

- Ahhj... - mondom és visszamegyek a szobába

Szerencsémre Dylan bácsi jön mögöttem és segít rendet rakni. Rakodás közben az ablakon bámulok, ki hátha jön apa. A bácsikám ki megy a konyhába, én meg az utolsó játékot is a helyére teszem. Szaladok is a konyhába, viszont elrejtőzöm a fal mögött, mert hallom, hogy olyanról beszélgetnek, amit előlem el akarnak titkolni. És ha bemennék, elhallgatnának.

- Richard még mindig nincs itthon?- kérdi Dylan

- Nem még nincs, viszont félek, hogy nem is lesz.

- Még mindig a seregben van?

- Ott volt, telefonáltam, de azt mondták már elment.

Lesokkolnak a szavak, és felszaladok a szobámba. Magamra zárom az ajtót és sírva fakadok.

- Azt mondta haza jön. Megígérte. Azt mondta haza jön. Megígérte. - hajtogatom magamnak suttogva.

Mindig betartja a szavát.

Kopognak.

- Anne nyisd ki! Gyere fát díszíteni! Mi a baj?- kérdi anya

- Megyek!- s kinyitom az ajtót bús komoran

- Mi a baj kicsim?

- Semmi.. Csak hiányzik apa..

- Apád biztosan nem soká haza ér. Csak késik. - szavaiban hallom, hogy ő is hazudik magának.

Lent már minden tele van a díszekkel, a bécsikám pedig a lehető szerencsétlenebbül próbálja kibogozni az égőket. Mivel mégis csak karácsony van mosolyogva díszíteni kezdem a zöld lucfenyőt. Piros, fehér és kék gömböket akasztok a fára, anya felemel így az ezüst csillagot is fel tudom tenni a tetejére. A girlandokat, és a fényeket szülői segítséggel végig tekerem a fán. Anya lefújja az egészet műhó sprayvel és a kis tartókba, amit a fára csíptettünk csillagszórókat teszünk.

Hátulról valaki megemel, bár fogalmam sincs miért ugyanis már végeztünk. Mikor letett megfordulva láttam, hogy apa volt az.

- Apaa! - kiáltom, és a lábához bújok, mivel túl alacsony vagyok ahhoz, hogy odáig felérjek.

- Sziaa! - köszön

Át megyünk az ebédlőbe ahol anya tökéletes rendet,és illatokat csinált. Az asztal már meg van terítve, én meg csak úgy szemezek a csirkével. De sajnos a levessel kell kezdeni. Választhatok, hogy mit egyek. Húslevest, vagy halászlét, de mivel utálom a halászlevet ezért a másikat választom. Majd jön a második. Töltött káposzta, a csirke, rizs, krumpli püré és a többi finomság. Már most úgy érzem magam, mint Amerikában egy pulyka hálaadáskor. De a desszertet nem hagyhatom ki, barnára sült bejgli, mézeskalács és karácsonyi muffinok ahh mennyország. Miután degeszre ettük magunkat átmegyünk a nappaliba. A kis társaság leül a kanapéra, míg én az ajándékoknak örülök, amit Dylan bácsi akkor hozott ki amikor "mosdóba" ment.

- Várjatok, ne kezdjétek el!- szólok és felrohanok a szobámba

Kiveszem a kézzel készített ajándékaimat a szekrényből. Beleteszem őket egy-egy zacskóba és lerohanok. Oda nyújtom anyukámnak az egyik zacskót. És izgatottan az ő arcát pásztázom, milyen érzelmek jelennek meg rajta. Arckifejezése örömöt fejez, ki miközben ki veszi a ki befőttes üveget tele szegfűszeggel és naranccsal.

- Illatosító. - mondom mosolyogva

- Szóval ezért maradt olyan kevés fűszerem. - mondja nevetve - Köszönöm picim, de nem kellett volna.

Apának is odaadom és a szívem majdnem kiugrik a helyéről. Az ő véleménye számít nekem a legtöbbet. Kihúzza a róla készült rajzot és a mellé tett karkötőt. Felnevet.

- Nem tudtam, hogy ennyire vékony vagyok - neveti miközben a rajzot vizsgálja- Nagyon tetszik!- és magához ölel.

Végül Dylan bácsinak is odaadom a bögrét, amire ráfestettem a nevét. Majd én jövök. A bácsikám átnyújtja a becsomagolt ajándékot, én meg szétcincálom a csomagolópapírt. Egy gyurma készlet lapul, amit már hónapok óta nézegetek a játékbolt kirakatában. Sikítozva az ajándékozóm nyakába ugrok.

- Köszönöm, Köszönöm, Köszönöm!

Majd anyáék is átadják a hatalmas dobozt. Szépen óvatosan kicsomagolom, hogy ennek a csomagolópapírnak semmi baja se legyen, mert ezt még én választottam. Egy kicsi műanyag dobozt pillantok, meg amiben két kis fehér egér van. Az öröm átjárja az egész testem.

- Áááááá! - sikítom

- Tetszenek? - kérdi apa

- Nagyoooon. Elnevezem őket Terrynek és Berrynek.

*

Alig tudtak bedugni az ágyba. Teljesen fel vagyok pörögve, apa betakargat és az éjjeli szekrényemre teszi a kis állataim. Mosolyogva alszok el és csak a többi napot várva mit sem sejtve, hogy apukám pár nap múlva eltávozik.

1. felvonás 3. jelenet

Már dél elmúlt én meg ülök a megfőzött kajával az asztalon és csak az órát bámulom, hogy mikor jön végre haza Dave. Azt mondta ilyenkor már itt lesz. Nem érdekel, Elindulok Brittanyékhez megvalósítani tervem első pontját: a szövetségesek keresését. Felveszem nagy szőrmekabátom, és barna csizmám, majd nekiindulok a hóesésben. Az utca ma félig kihalt, nem csoda, hiszen vasárnap van. A boltok kirakata meg van világítva, néhol pedig redőnnyel el van takarva. A fejemben elképzeltem a beszélgetéseket a barátaimmal, ismerőseimmel, de mégis félek attól hogy mit szólnak. Feljelentenek? Netán ezzel megszakad a barátságunk? De mégis attól félek a legjobban, hogy ha sikerülne kirobbantani a harcokat, belehalhatnak. A gondolatokat az ismerős környék "zavarja" meg. Felkanyarodok a lépcsők irányába, és felszaladok rajtuk. A kaputelefonnál a megnyomom a nevet és várom a választ.

- Ki az? - kérdezi egy búskomor hang

- Anne vagyok.

Nyílik az ajtó. Felszaladok, az elsőre viszont végtagjaimba belenyilall a fájdalom így az utolsó szintet kapaszkodva sétálom le. Az ajtóban a borús arcú Brittanyvel találom szembe magam.

- Szia. - köszönök neki

- Szia..

- Bemehetek?

- Gyere.

Az előszobába lépve törött tárgyak, szétszakított levél darabkák és képek hevernek a földön. Szemeim kidülledve merednek a mindössze tizennyolc éves lányra. Tekintetemtől lefelé görbül szája, és sírni kezd. Fogalmam sincs mi borította ki ennyire, de valami nagyon komoly lehet. Nem kérdezősködöm, helyette átölelem. Egy-két percig simogatom a hátát, és egyre szorosabban ölel. Majd kezd megnyugodni, és átmegyünk a nappaliba. A kanapén félve, de megkérdezem:

- Mi történt?

- A kishúgom.....a kishúgomat megölték. Pontosabban megrángatták, és belehalt a sérüléseibe.

Fortyog bennem a düh, és érzem, hogy a fejem egyre vörösebb lesz. De lenyugtatom magam.

- Brittany én eredetileg azért jöttem hozzád, hogy beszéljek veled egy fontos dologról. Mégpedig arról, hogy felkelést szervezek. És szeretném, ha csatlakoznál, illetve segítenél szövetségeseket találni. - kicsordul egy könnye.

- Segítek. Mindenben.

Mosolygás fog el. Megbeszélem vele a terv többi részét, majd Hannahoz indulunk. Hannah egy érzékeny lány viszont kiáll az érdekeiért. Természetesen igent mond. Ezekután az ikrekhez vezet utunk Georgehoz, és Haroldhoz. A fiúk meglepve köszöntenek, és miközben mi mondjuk, tervünket fel-alá járkálnak, de végül elfogadják ajánlatunk. Innen Klarahoz megyünk hatalmas örömmel, hogy tervünk eddig sikerrel jár. És abban biztosak vagyunk, hogy Klara beleegyezik. A fiúk már előre ide szóltak, hogy jövünk így az ajtó nyitva van. Mélyeket lélegzek, ahogy a lépcsőházban feltekintek, mire George felkap. Egy kis sikoly hagyja el a számat, és felcipel az ötödikre.

- Lefelé te viszed. - biccent oda Haroldnak én meg csak nevetek. 

- Klara! - kiáltjuk oda

- Sziasztok. - mondja mosolyogva mi meg letámadjuk egy hatalmas öleléssel. - Gyertek be, ha jól emlékszem valami fontosat akartok mondani.

Leülünk a nappaliban, és már elkezdeném mondani, de a fiúk közbe szólnak.

- Tudod Annenek volt egy ötlete mi szerint.

- Miszerint fel kéne lázadnunk. - fejezi be  a mondatot Hannah

Brittany szótlanul kuporog a sarokban, s miközben a többiek tájékoztatják Klarat az ÉN tervemről oda megyek hozzá. 

- Ne szomorkodj. Sajnálom, a testvéredet, de ha nem tesszük meg ezeket a lépéseket nap, mint nap fog más testvére meghalni emiatt. - suttogom neki, és a hátát simogatom. 

Eközben a tájékoztatást befejezték így mindenki a mi beszélgetésünket hallgatta.

- Brittany ezt még miért nem mondtad el? - kérdi fenn hangon Klarissa.

Kínos csend, amit egy tinédzser hang szakít meg.

- Én is csatlakozom! - szól az ajtó mögül előbújva egy fiatal vadóc lány.

- Azt már nem Rose! Nem engedem, én vigyázok rád és nem holtan akarlak haza hozni! - üvölti le húgát Klara

- Ki van zárva. Túl kicsi vagy még ehhez. - szól George

- Halgass a nővéredre! - helyesel Harold

- De miért? Nem érdekel, ha meghalok, de a jó ügyet akarom képviselni, nem a nem érdekel, mi van, csak egy sör kell azt jó.

- Mi? - kérdem

Brittany lép oda.

- Rose, én egy hete vesztettem el a húgom. Nem akarod, hogy a nővéred idegi roncs legyen. - mondja komoly arccal, és végig a kislány szemébe néz

Rose beviharzik szobájába, és becsapja az ajtót.

Irány tovább. Még hat helyre kell mennünk. A mázli, hogy míg a többiek veszekedtek, én írtam egy sms-t a többieknek, hogy menjenek Tiaraékhoz így nem kell még két helyre mennünk. 

Az utcán éreztem, hogy ennyivel nem rázzuk le Roset. Tiara szerencsére kertes házban lakik, így nem kell lépcsőznöm. A kis házban alig fér el a tömeg. Nyolcan kuporgunk az aprócska nappaliban, Négyen a kanapén, egy-egy ember a két fotelben a többiek a földön ülnek, illetve állnak. Travis és Tiara között, ha jól tudom van valami, de ez nem publikus. Csörög a telefonom.

- Bocsánat ezt fel kell vennem. - szólok és kimegyek a konyhába

- Szia, édes most értem haza? Hol vagy?

- Hol? Szerinted hol? És te hol voltál azt mondtad délre itthon leszel, három óra van?!- húzom fel magam - És ez nem az első ilyen eset!

- De kicsim értsd meg muszáj volt maradnom, mert..

- Mert? Mert dolgoztál? Munkát kerestél? Kétlem...

- Anne most mi a franc bajod van? Mindig felhúzod magad a semmin.

- Én húzom fel magam a semmin, te vagy érzéketlen!

- Miért vagyok érzéketlen? Fejtsd ki!

- Ahhoz lebeszélném az egyenleged.

Letette. Visszamegyek a többiekhez. Tiara húzza a száját. Travisnek csillog a szeme. 

- Na, mit mondotok? - kérdi Hannah

- Én benne vagyok! - szól Travis

Tiara pedig bizonytalanul, de bólint.

- Remek már csak az van hátra, hogy akit tudtok, vonjatok be és ők is akit tudnak vegyenek be, és így tovább. - mondom mosolyogva

*

Pár óra múlva feloszlik a banda. Brittanyhez lépek.

- Aludhatok ma nálatok? Kissé összevesztünk Davevel.

- Persze gyere.

Mikor belépek, az előszobába nem bírom a látványt ami fogad.

- Mióta laksz ebben a rendetlenségben?- kérdezem tőle

- Öööö... Egy hete?

Tátva marad a szám. Szemeim úgy kigúvadnak mintha valami sípolós gumi kutyajáték lennék, amit középen összeszorítottak.

- Most azonnal rendet teszek. - és már nyúlok is le a földre, de rám kiált

- Ne! Kérlek ne! - kérlel - Tudom, hogy nem egészséges így élni, de megnyugtat.

- Brittany túl kell lépned rajta, vagy soha nem szakadsz el tőle. Nem azt jelenti, hogy örökre meg kell válnod tőle. Csinálunk egy albumot róla, vagy valami. Oké? - bólint.

Hajnali egyre végzünk, és a lány már rég kidőlt. Beteszem az húga ágyába, én pedig az övébe fekszek be. Tudom, hogy nem sokkal fiatalabb, de szeretem pátyolgatni, bár erős nő. Gondolkozok. Gondolkozok Daven, a tervemen, Brittanyn, Roseon és persze Dianan is. S eközben elnyom az álom.

Reggel a ház előtt egy csapat tini vár vagy tizenöt-húszan lehetnek. Az élén Roseal.

1. felvonás 2. jelenet

198 oldalmegjelenítés, 2 követő, és csak egy bejegyzés <3 köszönöm :)

Egy tisztáson vagyok. Meleg nyári nap süt a szemembe. A zöld terület mentén fenyőfák sűrűje húzódik, a tisztás maga tele van pipacsokkal, százszorszépekkel, és egyéb vadvirágokkal. Előttem egy egy-két éves kislány szaladgál, haja korához képest hosszú barna, egybe ruhája halványrózsaszín a derekánál szalaggal megkötve. Setesután futkos, hátra-hátra néz, és ilyenkor megcsillan gyönyörű gesztenyebarna szeme. Az egész teret édes gyermek kacaj visszhangja tölti meg, amúgy csend honol, csak néha zavarja meg pár madár csicsergése.

- Úd szem kapsz el anga! - szól hozzám

- Csak azt hiszed Diana!

S  nyomába eredek, miközben egyre nagyobb szél keletkezik. A kislányom leül a fűbe és virágokat kezd el szedegetni. A szél egyre erősebb lesz és az okát is megtudom. Egy fekete helikopter száll le és egy sötét alakos fickó Diana irányába kezd el szaladni. Anyai ösztönöm megérzi a bajt, és ugyanúgy rohanni kezdek  a mit sem sejtő lány felé és a síró görcs kerülget, de késő. A tag felkapja a gyereket és rohanni kezd.

- Diana! - üvöltöm sírva

Minden egyre fehérebb lesz, s az, amit eddig a valóságnak hittem most csak egy álomkép. Szemeimet lassan pislákolva nyitom ki, s gyorsan vissza is csukom, mert a fehér lámpa égeti a retinám.

- Anne hát jól vagy! - ugrik elém Dave

- Hol van Diana?

- Ki?

- Diana a lányunk. Épp kergetőztünk amikor...

- Tshh. Anne nekünk nincs lányunk, sőt gyerekünk se. - csitít

- Akkor mi történt, hol vagyok? - kérdem

- Megrángattak, be kellett hozni a kórházba... - szól, s kínos csend következik.

Csuklóimra tekintek, amik fehér gézbe vannak tekerve, a sebek környékén viszont vérvörös. Könyök hajlatomnál fehér tapasszal az infúziót testembe juttató tű van leragasztva. A kórházi köntös, amit rám aggattak hátul kissé szellős és ez idegesít. Semmire nem emlékszem a tegnap délutánból, csak arra, hogy Brit lepasszolt.

- Elszaladok egy nővérért. Szólok, hogy felébredtél. - mondja a sötétbarna hajú srác

Majd belehalok a fájdalomba, de az a szöveg jár a fejemben, amit apám mondott, mielőtt elment a harcba, s meghalt.

- Ami nem öl meg az megerősít. - ismétlem magamban

- Üdvözlöm Ms. Cohen, hogy érzi magát? - jön oda hozzám egy nővérke, talán fiatalabb, mint én.

- Vacakul, iszonyatosan fájnak a végtagjaim.

- Ez természetes, tízes skálán hányat adna rá?

- Nyolcast. Nem kaphatnék rá valami fájdalom csillapítót?

- Sajnálom, de nem adhatunk megrángatott pácienseknek morfiumot, ugyanis nap mint nap csak a mi körzetünkbe száz ugyan ilyen sérültünk van és ha mindenkinek adnánk nem jutna, hogy is mondjam...fontosabb betegeknek. - Teljesen ledöbbenek a kiscsaj szövegén. - De szólok a doktor úrnak, hogy mit tehetünk.

- Gyere, szerzek egy tolókocsit és lemegyünk a büfébe! - Mondja Dave és már a függönyt rántaná el, amikor kitör belőlem a nő.

- Dave ez szörnyű nem akarok ebben a putriban meghalni, még annyira sem telik, hogy fájdalom csillapítóhoz jussak, és ebben a köntösben ki nem teszem a lábam.

Szemei kikerekednek, és elviharzik. Most megbántottam, ezzel? Komolyan mondom rosszabb, mint egy lány. Már épp csuknám lefelé látószervem, hogy egy kicsit pihenhessek, de belép a kórterembe egy orvosi köntösös fiatal férfi. Elegáns sötétkék kockás ingére-, és hozzá illő sötétkék nyakkendőjére hófehér orvosi köntös simul. Smaragdzöld szemei csak úgy csillognak.

- Üdvözlöm Dr. Garison vagyok. Ön meg, ha jól tudom Anne? - belebizsergek, mikor a nevemet mondja

- Igen. - hebegem, habogom- Ha lehet minél hamarabb haza mennék.

- A kórlapja alapján nincs okunk itt tartani, de nem tudunk önnek tolókocsit biztosítani. Még a szívverését és a vérnyomását nézném meg.

Egyre nehezebben lélegzem, ahogy a sztetoszkóppal felém közelít. Becsukom a szemem és várom a vizsgálat végét.

- És amúgy hogy van? - kérdezi, és féloldalas mosolyt vet rám

- Vacakul. Szörnyű ez a körülmény, és a legsokkolóbb, hogy még az egészségügy is az.

- Igen.. És higgye el hogy nekünk sokkal nehezebb, hogy nem segíthetünk olyan betegeknek, mint ön. De maga más mindenki csak vergődik az ágyon és siránkozik a sorsán, viszont maga Ms. Cohen mások sorsát tartja előbbre.

- Nyugodtan tegezzen.

- Szint úgy. Nincs semmi baj, ami miatt megfigyelésen kéne tartani.

- Rendben.

- Ha bármi van, keressen fel. És nem muszáj csak orvosi ügyekben. - kacsint s átadja névjegy kártyáját

- Van barátom, de azért köszi.

Mikor kimegy, nagy nehezen kikászálódok az ágyból.

Dave jön, be egy mankóval s oda adja, mintha tudta volna hogy hazaengednek.

- Ne haragudj. - kezdi

- Hagyjuk.. Inkább segíts.

Ölbe vesz és haza visz, a ház előtt intek, hogy letehet. Lábra állok, s belém nyilal a fájdalom, elveszem a mankót és beugrálok a házba.

*

Egy hete vagyok itthon táppénzen, s egyre jobban vagyok. A sebek helyét már csak hegek jelzik, de még mindig fájnak hirtelen mozdulatnál. Dave mostanában feszült, mintha titkolna valamit, de ha rákérdezek, hárít. Az álmaimban egyre többet jelenik meg Diana a lányom és kezdek megijedni. 

Visszatérve Davre ma csak délben jön haza ebédelni, mert a barátaival mennek valahova, ezért úgy tervezem, elkészítem neki a kedvencét, hátha megnyílik. Kiveszem a polcról a szakácskönyvet, ami még a nagymamámé volt. Előveszem a legtöbb hazzávalót, hagyma, paprika, csirkemell, só és bors. Csörög a telefon. Amilyen gyorsan csak tudom, felveszem.

- Jó napot érdekelné a legújabb, legmodernebb lég kondi, amit csak a konnektorba kell bedugni, s hűt vagy fűt? - mondja egy fickó azon az idióta teleshoppos hangon

- Mi van? Hagyjon, már békén vannak fontosabb dolgok az életemben, mint hogy milyen hideg vagy meleg van a lakásban! - és rácsapom a kagylót

Hol is tartottam? Ja, igen az edény. Kinyitom a kis szekrényt, ami tele van serpenyőkkel, lábosokkal, de valami nem stimmel. Rosszul van vissza téve a hamis fal. Ezt még a apukám mutatta a lényeg, hogy van a szekrény igazi fala de az elé teszünk egy ugyan olyan falapot, és ide lehet eltenni dolgokat. Ez mind szép, és jó lenne, de senki nem tud róla rajtam kívül. Kiveszem a lapot, s a fehér A3-as papírt, és  hátat fordítva a kamerának elolvasom. Egy szempillantás alatt minden beugrik. Gyorsan visszateszem a tervet, s normálisan ráteszem a falapot, s kiveszek egy nagyobb edényt.