2015. február 1., vasárnap

1.felvonás 6.jelenet

Nagyon sajnálom, de az embernek van magánélete és az enyémben leginkább a tanulás van.
Nagyon szmorú vagyok ugyanis nem jutottam el odáig, hogy ezt kitegyem, illetve hogy megírjam.
Ezt a részt egy hiper szuper mega hoszzú részre terveztem, deeeee nem lett az :DD
Ahhoz képest amiket egyébként írok szerintem ez hosszabb lett.
Még írtam volna tovább, csak meg van az ütemezett tanterv.
Na mindegy, remélem azért tetszik, jó szórakozást.
Ui.: Hagyjatok magatok után nyomot, mert neked csak egy kattintás, nekem viszont nagyon sokat számít.

Napok teltek el azóta, hogy elindultuk. A lábaim sajognak, már-már le akarnak esni. Fáradt vagyok, és kimerült. Nem sokszor állunk meg, mert nincs hol. Puszták, és elhagyatott városokon keresztül visz az utunk, így nem is tudnánk hol megszállni. De látom magunk előtt a célt, a remény nem halt meg. A fiúk a vállukon hordozzák a csomagokat, mi lányok, pedig alig bírunk már megállni a lábunkon. Hideg van és még a hó is, esik. Néhol egy-egy fedettebb zugba menekülünk, és tüzet gyújtunk, amellett melegedünk. Félek, hogy elrontunk valamit, vagy hogy valaki jelent minket. A városokban sokan segítenek. Nem is maradunk ott tovább, mert ők terjesztik. Ha nincs hol megszállnunk kénytelenek vagyunk barlangokba menekülni. Összebújva alszunk oda kint, hogy a kihűlést veszélyét még jobban megakadályozzuk. Egyre közelebb vagyunk a kerület széléhez, és a feszültség egyre csak nő bennem. Az első pár napon nem tudtam teljesen koncentrálni. Egész végig Travis járt a fejemben, és ezért sokszor majdnem rossz irányba mentem. Azóta Brittanyvel beszélünk a közös témáinkról, és Max-el is esténként eszme cserét folytatunk. A többiekkel nagyon nem, csak néha-néha váltunk egy-egy szót. Mintha házaló porszívóügynökök lennénk, úgy csengetünk be az emberekhez szállást, és segítséget kérve. Nem szeretem, ahogy az utcai emberek lenézően néznek ránk emiatt. Esténként újra Dianaval álmodok, ami kezd az őrületbe kergetni. Ki az a kislány? Mit akar tőlem? Ezek miatt a gondolatok miatt nem alszok. Nappal, pedig fáradt vagyok. Ez egy ördögi kör, amiből sosem szabadulok, és megyek csak körbe, csak körbe, míg el nem szédülök. Talán rossz ötlet volt? Nem kellett volna belekezdeni ebbe az egészbe? Gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat, és újra barátnőmre figyelek, aki csak mesél nekem, de nem tudja, hogy nem figyelek rá. Próbálom összetenni, és egyáltalán képbe jönni, hogy miről is lehet szó.
- … Ugye? – kérdi tőlem.
- Aha. – válaszolok neki kómásan.
- Egyáltalán figyeltél rám?
- Ööö..
- Hát az jó.. – mondja majd durcás képpel az utat vizslatja.
- Sajnálom, csak már napok óta nem alszom. És teljesen kifárasztottam magam.
A szeme sarkából rám tekint, de nem fordul felém.
- Elhiszem. Nagy a felelősség rajtad.- szól.
Majd csöndben vonulunk tovább.
Időközönként megállunk pihenni.
Nagy sóhajtás keretében felfordulok egy lépcsőre, s felmegyek azon. Remegő kézzel, s habozva nyomom meg a nagy bordó ház arany csengőjét. Már fordulnék meg, hogy elrohanjak, de a mögöttem lévő csipet csapat nem enged, s szánakozó arccal rázzák a fejüket.  Visszafordulok az ajtó felé, s az nyílik. Egy magas festett szőke nő lép ki. Alkata korához képest vékony, izmos. Barna szempárjával engem méreget, és rosszallóan néz. Nem is csodálom, hiszen már öt éve nem találkoztam anyukámmal.
- Szi..szia anya! – dadogom.
- Anne! – szól, majd kínos szünet következik – Gyertek be!
- Mrs. Cohen, nem akarunk zavarni, csak szeretnénk egy fontos ügyet megtárgyalni. – szól Max – Anne!
- Anya! – kezdem idegesen, majd elmesélem az egész hajcihőt.
- Kicsim tudod, mit gondolok erről. Nem akarom, hogy úgy végezd, mint apád. – mondja komor arccal.
- Nem lesz bajom. Megígérem, de ezt most, muszáj megtennem.
- Ha így érzed, nem állok az utadba. – mondja és megsimítja az arcomat.
Ajkaimat összepréselem, és szememet lehunyom. Kezemet kezére teszem, ami megakadt orcámon. Átölelem őt, és a fülébe suttogom:
- Szeretlek.
Elválunk egymástól, ő meg zavarodottan a kimondani kívánt mondatát, próbálja összerakni, sikertelenül.
- Fent vannak matracok, és hálózsákok. Hozzátok le őket és aludjatok azokon. – nyögi ki végül.
A hátam mögött lévő Max a vállamra teszi a kezét, s lassan megsimogatja azt, majd elindul az emeletre. Anyukám kérdőn néz a fiú után. Rá mutat, s jól kivehetően azt artikulálja: Ő? Megforgatom a szemeimet és a régi szobámba, megyek. Nagyon rég nem voltam ott, és a szüleim úgy hagyták, ahogy én hagytam. Nyitom a szoba ajtaját és a baloldalra fordulva, felpöckölöm a villanykapcsolót. Melegség önti el a szívem. Az ágy beágyazva, mellette az íróasztalom, amit mind közre fog négy halvány rózsasín fal, amiket poszterek díszítenek. A kis könyvespolc még tele van gyerek könyvekkel. Az éjjeli szekrényen, még ott a felhúzott óra, s a plafonról még mindig lóg a csillár. Fordulok egyet-kettőt, majd végig nézve az emlékeket kimegyek a szobából. Mélyeket sóhajtva a földszintre rohanok, ahol a lányok már a cuccokat rendezgetik. Gyorsan leszaladok segíteni nekik, hisz mégis csak mondhatni az én házamban vagyunk. Hogy kicsit feldobjam a hangulatot, Hannah-hoz vágom az egyik párnát, mire ő nem tudván, hogy én állok a háttérben, Klarissának dobja a földön fekvő anyagot. Klara megint máshoz vágja, s ez párnacsatába megy át, amibe az éppen lejövő fiúk örömmel csatlakoznak. Kimerülten a kanapéra dőlök, és kényelembe helyezem magam.

*

A párnacsata nem volt jó ötlet, ugyanis fel kellett takarítanunk az egész szobát. Így a délutánunkat sem tölthettük pihenéssel. Anya vacsorát főzött, és nem is maradt utána semmi a hűtőben, hisz nem készült fel előre. Nagyon fáradt vagyok, a szemhéjaim folyamatosan le akarnak zárulni, de nem hagyom. Néha-néha elbóbiskolok, és arra eszmélek fel, hogy dőlök. Ilyenkor kidörzsölöm látószervemből az álmot, és felfrissülök. A vacsora után mindenki a fürdőért versengett, mivel napok óta nem fürödtünk. A sor elején voltam, így hamar bekerültem a kicsempézett helyiségbe. A tükörbe nézve elrettent a kép, amelyet látok. Kócos haj, koszos arc. Félre nézek, és a ruháimat kezdem levetni. Megnyitom a zuhanyzóban a vizet, hogy melegedjen, és felkötöm a hajam. A víztől lehűtött zuhany csempétől kiráz a hideg, ahogy a jobb lábujjhegyeimet hozzá érintem. De beállok. A forró víz szinte égeti a testemet, de hihetetlen jó érzés. Rossz szokásom, hogy a zuhany alatt mindig énekelek, ahogy mos is. Sose volt jó hangom, de nem érdekelt. Megmosakodtam, és a radiátoron melegedő törölközőmért nyúlok. Magamra tekerem, és a fogkefémet és a fogkrémet elvéve megmosom a fogamat. Friss lehelet, felüdít, felveszem a pizsamámat és átadom a soron következőnek a staféta botot.
- Jó hangod van. – jeleneti ki a fölszintre lépve Max.
Felnevetek.
- Akkor elég botfüled lehet, mert az én énekhangom szörnyű.
- Pedig kiskoromban, az énekkarban is bent voltam – kacsint.
- Az nem jelent semmit, azóta változtál.
Megforgatja a szemeit, s ezzel kinyilvánítja számomra nem tetszést. Grimaszolok neki egyet, mire ő kinyújtja a nyelvét. Az értelmes arcok egymást követik, mire megunom, és meglököm őt. Mire ő visszalök, csak az erőviszonyok nem egyenlők így én a földre zuhanok.
- Anne jól vagy? – térdel le mellém.
- Igen, minden rendben. – szólok nevetve.
Feltámaszkodik, majd hónaljamnál fogva felemel, alig öt centire a földtől, s a vékony bőr már kezd kidörzsölődni így szólok, hogy letehetne. A pillanatot kihasználva összeborzolom a haját, ő meg ledob a padlóra. Szúrós szemmel néz rám, én meg keresztbe teszem a karomat. Így állunk szemtől szembe, majd megölelem. Látszólag meglepi, majd szépen óvatosan viszonozza. Felnézek rá, majd elengedem.
Már későre jár, s mindenki végzett. Még a TV-t nézzük a kanapén betakarva, én Max mellett ülök, és eléggé zavarban vagyok. Álmos vagyok, és a pilláim már egyre nehezednek. Lecsukom a szememet, és a karfára dőlök.

*

Reggel az egyik matracon ébredek. A többi üres, úgy hogy körülnézek a lakásban. Sehol senki. Elintézem a reggeli rutinom, fogmosás, mosakodás stb. Felveszek egy meleg kötött pulcsit, egy maci nacit és a kabátomat. Kimegyek az utcára és felhívom Brittanyt.
Kicsöng.
- Halló? – kérdik a vonal végén.
- Szia Brit! Anne vagyok.
- Szia! Már elmentünk, ő.. Hol is vagyunk? Várj egy pillanatot.
- Rendben.
- Hugo utca 85.
- Az itt van a szomszédban. Máris megyek.
Majd leteszem.
Sietek, ahogy csak tudok, és pont elcsípem őket, mikor jönnek ki a lépcsőházból. A lendülettől nem tudok megállni, így beleszaladok a barátaimba, akik bowling bábuként dőlnek el. Kínosan mosolygok egyet, és elnézést kérek. A következő házhoz vesszük az irányt, és az eddigi maxon lévő energiám kezd csökkeni. Házról házra megyünk, majd két óra múlva elérünk a határhoz. Egy dombról nézzük a másik kerületet. Hatalmas házak, nyüzsög az élet. Szinte mindenki biciklivel jár, nem is csoda, hogy ez Equestron leggazdagabb városa, de ez még nem jelenti azt, hogy a legvidámabbak is. Lecsúszunk a hófedte dombon, s a központ felé indulunk. Az első házba bekopogunk, s finoman rátapintunk a lényegre. A nő, aki ajtót nyitott figyelmesen hallgatja mondandónk. Látszólag belemegy, de nem vagyok benne biztos. Majd mikor rákérdezünk, csak bólint egyet. Megmondjuk neki, hogy segítsen toborozni, mivel mi hazamennénk. Erre is igen a válasz, mi meg kivonulunk a hideg, fagyos utcára. Visszamegyünk anya házához, és közben észre vesszük, hogy mi vagyunk a legközelebb a kupola széléhez. Csak bámulom, hogy mennyire gusztustalan az az ember, aki itt ezt megtette velünk. Mély sóhajtások keretében elindulok.

Ez a röpke négy hét tele volt érzelmekkel. Travis megkapta a tüdejét, de még a korházban kell maradnia. A harminc nap alatt itt maradtunk anyánál. Nagyon közel vagyunk a burokhoz, és nem kell sokat sétálni a másik kerületig. Max-el viszonylag sok időt töltök, ami remélem nem túl észrevehető. Az egész nap döglöttünk a kanapén, s pislogás nélkül bámultuk a TV képernyőjét. S ekkor megrezzen a telefonom. Megnyitom az üzenetet, miben nem más áll:
„Megvagyunk ”
- Öltözni! – lökök fel mindenkit a kanapén.
- Miért mi van? – kérdi Hannah.
- Megvagyunk. – szólok, mire mindenki felugrik a helyéről.

Anya jön be a szobába, s mikor elmondom, hogy itt az idő elejti a kezében lévő tálcát. Szorosan átölel és a homlokomra nyom egy puszit. A zsebünkben ott lapul az olló, a kabátunk alatt, pedig valamilyen szúró-vágó eszköz. Az ajtón kilépve egy melegebb szél csap meg, mire elindulunk. Komoly arccal haladunk egyre kijjebb át a bozótoson, és a pusztán. S mire a buborékszerű valamihez érünk, kaján mosollyal kifele fordulunk. A bal oldalamra tekintve a barátaim sor áll, kik csak miattam kockáztatják az életüket. Jobb oldalamon, pedig egy csapat idegen, akik lehet, hogy szintén miattam mennek halálba. A szívverésem egyre gyorsul, a kezem és lábam remeg. A telefonomat előveszem, s leírom a most szót, s mielőtt elküldeném Max odalép hozzám, s megcsókol. Döbbenten állok, mire legszívesebben visszafordulnék és otthagynék mindent. Megnyomja helyettem a küldés gombot, mire visszaáll a helyére. Remegő kezemmel kiveszem a zsebemből az ollót, majd elvágjuk egyszerre zsinórjainkat, s felszabadulunk a rabság alól, legalábbis azt hisszük egy pár másodpercre,