2014. december 26., péntek

1. felvonás 4.jelenet

Boldog karácsonyt :)
- Rose mit csinálsz itt? És ezek meg kik?- suttogva húzom magamhoz a nálam tizenöt centivel alacsonyabb lányt.
- Csatlakozni akarok és azért jöttem, pontosabban jöttünk, hogy ezt megkapjam. Egyenjogúak vagyunk. Nem érdekel, hogy kockára kell tennem az életem. 
- Jó, de ők mit keresnek itt?
- Ja ők? Ők is csatlakoznak.
- Szó sem lehet róla, túl veszélyes még akkor is, ha csak segédkeznétek.
- De Anne, Roxy orvosnak tanul, Daniel hacker, Courtney és én szívesen leszünk elterelők, Judy nővérként segédkezne, a többiek meg ott ahol tudnak. Nincs miért élniük, mind levágnák legszívesebben ezt a rakás szerencsétlenséget, ami rajtuk csüng.
- Ezt meg kell beszélnem valakivel.
- Kérlek, ne mondd el Klarissának. Soha nem engedné meg.
- Nem vele. És most menjetek haza, majd szólok.
- Oké... - mondja és látszik rajta hogy nem erre számított.
A tini sereg lehajtott fejjel kezd el haza kullogni. Én meg Elindulok az ellenkező irányba. A telefonomért nyúlok, és idegesen tárcsázni kezdem a fiú számát, csak hogy nem Dave-ét.
- Halló?- veszik fel egy rövid kicsengés után
- Szia, Max! Találkozhatnánk?
- Most? Jelenleg nem alkalmas, de egy fél óra és szabad leszek.
- Rendben, a Maclarens-ben várlak.
- Oké, ott találkozunk. Szia!
- Szia.
Elindulok a megbeszélt helyre. Az utca a legérdekesebb számomra, Mindenkin lehet látni azt, hogy mi van vele. Érdekli őt-e a sorsa, milyen a napja. Olyan mintha a fejükbe látnék az arcukra vetett egyetlen pillantással.
Egy kis gyorsétterem mellett megyek el. Oda bent meleg lehet, mindenki pólóban. A bokszokban egy ismerős arcot fedezek fel. Dave? Egy lánnyal van, de nem kapom fel a vizet nem biztos, hogy az, amire gondolok. Végül is annyi ilyen van. A TV műsorok is tele vannak ilyenekkel, hogy azt hiszi megcsalta pedig csak valami rég ismerőse volt...stb. Helyette magamra húzom a kapucnit, hogy ne vegyen észre. A parkon keresztül vezet az utam. A kis tó befagyott, ott most gyerekek koriznak. A szülők kívülről figyelik az eseményeket. A fák lombjainak helyét átvette a hó. Csak egy-egy galamb reppen el mellettem, amikor nyáron alig lehet tőlük elférni. Mégis hiányoznak. Talán mert jó emlékeket idéznek, mert amikor kicsi voltam itt rohangáltam, és mikor közel értem hozzájuk a két kezemet hirtelen felemeltem, ők meg fel-felreppentek egyszerre.  És hogy miért szeretek itt keresztülmenni? Pont ezért, mert egy pillanatra én is újra gyerek lehetek. Újra az úton vagyok a beton tömegben. Lassan a célhoz közelítek. És miért személyesen találkozunk és inkább a kamerák előtt mondjuk el a mondani valónk? Mert a telefont is lehallgatják. Max már az étteremben vár, kicsit elbambultam így szokásom szerint megint elkéstem. A göndör fekete hajú, kissé borostás pasi már az asztalnál ül, s mikor meglát, nagy örömmel átölel és leveszi a kabátom.
- Na végre hogy itt vagy! Már azt hittem csak hülyítesz.
- Én nem szoktam nagyon viccelni- válaszolok komor arccal.
Az alatt az egy hét alatt, hogy vissza-vissza kellett járnom a kezelésekre nagyon jóba lettünk. Csomó mindent megtudtunk egymásról, és jókat nevettünk még akkor is, amikor négy nappal ezelőtt újra össze kellett varrni a sebem, mert kiesett belőle egy varrat. Mellette felszabadulok, és úgy érzem, bármit csinálhatok vele, bármit elmondhatok neki.
- Max, fontos dologról kell veled beszélnem.
- És mi az?- Egyszerűen nem tudom komolyan venni miközben az akkor kihozott nagy üdítőjét szürcsölgeti a szívószálon keresztül. És ő orvos!
- Hát, tudod, mennyire utálom ezt, és épp ezért közelebb hajolok hozzá és a fülébe súgom - felkelés szervezek, és most nevess. - Kissé nevetve visszaülök a helyemre, hogy ne legyen gyanús, és ő is engedelmeskedik kérésemnek.
- És mégis hogy akarod kivitelezni? - kérdi mosolyogva, így a színjáték tovább folytatódik. Ez lehet, hogy csak nekem, de szerintem kissé ironikus a helyzet. Olyan színjáték, a színjátékban.
- Hát már vagyunk egy páran, de a korház is kellene. Meg onnan néhány cucc. Illetve főorvosként gondolom, ismersz olyanokat, akik csatlakoznának illetve a többi kerületben élőket.
- Anne meggondoltad ezt? Szívesen segítek meg minden, de csak akkor, ha minden következménnyel tudsz számolni. Nem akarom, hogy bajod essen.
- Max nem lesz bajom. Akkor tudsz segíteni?
- Tudok persze,- Mondja sóhajtva
- Nem muszáj ha nem akarsz. Csak gondoltam..
- Miben segítsek?
- A kerületekbe kéne elmenni. És amíg elérünk ismerősöknél megszállni. Anyukám a kerületünk szélén él ott tudunk majd aludni, csak az addigi szállások kellenek. Illetve kérdezni szeretnék.
- Nyögd ki.
- Van egy barátnőm, a tizenöt éves testvére meghallotta a tervünket, és csatlakozni akar. Ez nem is lenne baj, de ma reggel az egész baráti társaságát elhozta, és most mind részt szeretnének venni az eseményen. Mit tegyek?
- Én azt mondom, hogy ha csatlakozni akarnak, csatlakozzanak.
- Rendben, csak ígérj meg nekem egy valamit. Figyelj rájuk, és vigyázz magadra is.
- Ez már két dolog! - felnevetek
- Lényeg a lényeg tartsd be őket. Kérlek. - kérlelem
- Jól van, de nekem mennem kéne.
- Nekem is, szóval, szia.
Szép lassan távozok a kávézóból, és haza fele veszem az irányt. Kíváncsi vagyok Dave beszámol-e nekem a lányról, vagy sem. Nem kell sokat sétálnom, hogy haza érjek. Oda bent a TV megy, és a pasim, mint egy zombi úgy ül ott, és akkor eszmél fel, mikor becsapom az ajtót. A mosogatóban állnak a koszos edények, a ház tiszta romhalmaz, Az asztalon vagy nyolc pohár, mind használt.
- Kicsim, hát itt vagy, úgy sajnálom.
- Mi ez a kupleráj? Jézusom, hogy tudsz ekkora rumlit hagyni egyedül? Segíts elpakolni!
- Oké oké.
- Menj, pakol össze én meg elpakolok.
Olyan mintha egy hároméves lenne. Oda megyek és a mosatlanokat a mosógépbe pakolom. A poharakat összeszedem az asztalról, és beindítom a mosogatógépet. Majd lehuppanok a kanapéra, pár perc múlva Dave is csatlakozik hozzám.
- Mit csináltál ma? - kérdezem, amikor jól tudom mit csinált.
- Semmi különöset. Itthon voltam. - hazudja
Nem tudom, most ez lenne a jó alkalom elmondani, vagy várjak és felhasználom majd ellene később. Inkább várok.
- És te? - zökkent ki gondolatmenetemből
- Egy ismerősömmel találkoztam. Dave valamit el kell mondanom..
Betörik az ajtót. Egy tíztagú nálunk egy méterrel magasabb, fekete egyenruhás pasas szalad a nappalinkba. Ketten ránk szegezik a fegyverüket. Mi meg csak gyorsan a magasba emeljük a kezünket. Hárman az emeletre rohannak, hárman a konyhát és a nappalit kutatják át. Egy pedig megmotoz minket. A főnökük a ránk fegyvert fogó férfi mellett áll.
- A fürdő tiszta! - üvöltenek le
- Itt is tiszta!- szól egy másik
- Mit akarnak? - kérdezem mérgesen
- Anne hagyd ezt rám!- üvölt velem Dave
- Te velem ne üvöltözz!- kiabálok rá
- Hagyják abba! És mondja meg a kisasszony, hol van a tekercs?
- Mi? - kérdezem
- Jó akkor fiúk nézzétek meg a konyhában a sarok szekrényt! - üvölt az embereinek
Lélegzet visszafojtva nézem végig, ahogy kicsapják a konyhabútor ajtaját. Imádkozom, hogy a rejtekhely jól vissza legyen téve. Kidobálják a teflon edényeimet én meg legbelül sírok, mert marha drágák voltak.
- Uram jelentem itt semmi sincs!- szól a szekrényt felforgató csávó
- Anne már megint mi szart csináltál?! - kiabálja le a fejem Dave
- Azonnal hagyd abba a velem való ordítozást, mert ha valaki tud ordítani az én vagyok!
- Kisasszony most megúszta- lép hozzám a főnök, és összenyomja az arcom- de legközelebb ki tudja.
Majd kirohannak a házból.
- Mi szar volt ez?
- Honnan tudjam. - válaszolom
- Téged kérdezgettek.
- Felkelést szervezek. - üvöltöm még mázli, hogy a kamerák nem vesznek hangot.
- Baszd meg Anne meg is ölhettek volna?! Miért nem jó neked így, van pénzünk, itt vagyok én ez nem fontos?!
- Dave ne merd ezt mondani!
- De a kurva életbe is. Mi bajod?
Nem bírom ki ideje a tettek mezejére lépni. Kiveszek egy tányért a szekrényből és neki dobom, mire ő elhajol így a tányér darabokra törik.
- Ja, már tányért is törünk?- és oda megy a faliszekrényhez és kivesz belőle ő is egyet. Majd földhöz vágja.
Pupillám és orrlyukam kitágul, a nyakamon érzem, hogy kidüllednek az erek, a fejem lüktet.
- Kifelé! - üvöltök rá- Kifelé!
Felveszi kabátját és kimegy az ajtón, majd becsapja azt. A falnak dőlök és sírva fakadok. Szép lassan egyre lejjebb és lejjebb csúszok majd a padlón ülve találom magam.

*

A kanapén ébredek. körülöttem sörös üvegek. Semmire nem emlékszem, kivéve hogy ki parancsoltam Davet. Megnézem a telefonom. Vagy nyolc nem fogadott hívásom van, és ami miatt még jobban félek, hogy tizenöt kimenő mind Maxnek. Szemem kigúvad, a szívem kalapál. 
- Ne, ne ne ne ne ne ne! - ismételgetem magamnak és reménykedem, hogy nem csináltam semmi hülyeséget.

Felszaladok a fürdőbe, és kis helyiségben a ruháim szétszórva. Már csak egy helyet kell megnéznem. A hálót. Próbálok minél lásabban menni, hogy minél később szembesüljek a ténnyel. De muszáj kinyitom a háló ajtaját.....

2014. december 21., vasárnap

Karácsonyi különkiadás

Sziasztok! Bocsánatot kérek a késésért, de nem volt időm :(  Szóval ma egy más fejezetet hoztam a karácsonyhoz híven. Remélem tetszeni fog :)


1999. december 24.

Nemrég volt hatodik születésnapom és most meg karácsony. Ez a kedvenc időszakom, a buborékból esik a hó, a barátaimmal az utcán hógolyózunk, szánkózunk. Az iskolában az utolsó napokban nem csináltunk semmit, és ez tetszett. Apa azt mondta haza jön szent estére, de már lassan öt óra ő meg sehol. Anya a konyhában sürög-forog, nekem meg el kell pakolnom a nappaliban szétszórt játékaim. Mit ne mondjak, szívesebben nézném a TV-ben lévő nyolcvannyolcadára leadott karácsonyi filmet, de nem lehet. A karácsonyfa a sarokba bedöntve áll a csomagolásban. Anya egyedül nem tudja beleállítani a tartóba, mert túl nehéz ahhoz, hogy elbírja. Így még arra is kell várnom, hogy feldíszítsem. A Jézuska így biztos nem jön hozzánk, pedig én csak azt szeretném, hogy apa mindennap velünk feküdjön le és velünk is keljen fel.
- Anne, utoljára mondom, pakold a játékaid! - förmed rám anyukám
Fintorogva, de elkezdem. Oda húzom magam mellé a nagy játékos dobozt, és a barbikat, pónikat kezdem bele pakolni. Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Felpattanok, és oda szaladok. De csak Dylan bácsi az.
- Szia, pöttöm! - kap fel - Milyen eddig a karácsony?
- Nem jó.. - válaszolom csüggedve
- Na, ne szomorkodj. Gyere, feldíszítjük a fát!
- Nem-nem Anne még nem tett rendet, addig nem díszíthet fát! - szól anya
- Akkor bizony össze kell pakolni!
- Ahhj... - mondom és visszamegyek a szobába
Szerencsémre Dylan bácsi jön mögöttem és segít rendet rakni. Rakodás közben az ablakon bámulok, ki hátha jön apa. A bácsikám ki megy a konyhába, én meg az utolsó játékot is a helyére teszem. Szaladok is a konyhába, viszont elrejtőzöm a fal mögött, mert hallom, hogy olyanról beszélgetnek, amit előlem el akarnak titkolni. És ha bemennék, elhallgatnának.
- Richard még mindig nincs itthon?- kérdi Dylan
- Nem még nincs, viszont félek, hogy nem is lesz.
- Még mindig a seregben van?
- Ott volt, telefonáltam, de azt mondták már elment.
Lesokkolnak a szavak, és felszaladok a szobámba. Magamra zárom az ajtót és sírva fakadok.
- Azt mondta haza jön. Megígérte. Azt mondta haza jön. Megígérte. - hajtogatom magamnak suttogva.
Mindig betartja a szavát.
Kopognak.
- Anne nyisd ki! Gyere fát díszíteni! Mi a baj?- kérdi anya
- Megyek!- s kinyitom az ajtót bús komoran
- Mi a baj kicsim?
- Semmi.. Csak hiányzik apa..
- Apád biztosan nem soká haza ér. Csak késik. - szavaiban hallom, hogy ő is hazudik magának.
Lent már minden tele van a díszekkel, a bécsikám pedig a lehető szerencsétlenebbül próbálja kibogozni az égőket. Mivel mégis csak karácsony van mosolyogva díszíteni kezdem a zöld lucfenyőt. Piros, fehér és kék gömböket akasztok a fára, anya felemel így az ezüst csillagot is fel tudom tenni a tetejére. A girlandokat, és a fényeket szülői segítséggel végig tekerem a fán. Anya lefújja az egészet műhó sprayvel és a kis tartókba, amit a fára csíptettünk csillagszórókat teszünk.
Hátulról valaki megemel, bár fogalmam sincs miért ugyanis már végeztünk. Mikor letett megfordulva láttam, hogy apa volt az.
- Apaa! - kiáltom, és a lábához bújok, mivel túl alacsony vagyok ahhoz, hogy odáig felérjek.
- Sziaa! - köszön
Át megyünk az ebédlőbe ahol anya tökéletes rendet,és illatokat csinált. Az asztal már meg van terítve, én meg csak úgy szemezek a csirkével. De sajnos a levessel kell kezdeni. Választhatok, hogy mit egyek. Húslevest, vagy halászlét, de mivel utálom a halászlevet ezért a másikat választom. Majd jön a második. Töltött káposzta, a csirke, rizs, krumpli püré és a többi finomság. Már most úgy érzem magam, mint Amerikában egy pulyka hálaadáskor. De a desszertet nem hagyhatom ki, barnára sült bejgli, mézeskalács és karácsonyi muffinok ahh mennyország. Miután degeszre ettük magunkat átmegyünk a nappaliba. A kis társaság leül a kanapéra, míg én az ajándékoknak örülök, amit Dylan bácsi akkor hozott ki amikor "mosdóba" ment.
- Várjatok, ne kezdjétek el!- szólok és felrohanok a szobámba
Kiveszem a kézzel készített ajándékaimat a szekrényből. Beleteszem őket egy-egy zacskóba és lerohanok. Oda nyújtom anyukámnak az egyik zacskót. És izgatottan az ő arcát pásztázom, milyen érzelmek jelennek meg rajta. Arckifejezése örömöt fejez, ki miközben ki veszi a ki befőttes üveget tele szegfűszeggel és naranccsal.
- Illatosító. - mondom mosolyogva
- Szóval ezért maradt olyan kevés fűszerem. - mondja nevetve - Köszönöm picim, de nem kellett volna.
Apának is odaadom és a szívem majdnem kiugrik a helyéről. Az ő véleménye számít nekem a legtöbbet. Kihúzza a róla készült rajzot és a mellé tett karkötőt. Felnevet.
- Nem tudtam, hogy ennyire vékony vagyok - neveti miközben a rajzot vizsgálja- Nagyon tetszik!- és magához ölel.
Végül Dylan bácsinak is odaadom a bögrét, amire ráfestettem a nevét. Majd én jövök. A bácsikám átnyújtja a becsomagolt ajándékot, én meg szétcincálom a csomagolópapírt. Egy gyurma készlet lapul, amit már hónapok óta nézegetek a játékbolt kirakatában. Sikítozva az ajándékozóm nyakába ugrok.
- Köszönöm, Köszönöm, Köszönöm!
Majd anyáék is átadják a hatalmas dobozt. Szépen óvatosan kicsomagolom, hogy ennek a csomagolópapírnak semmi baja se legyen, mert ezt még én választottam. Egy kicsi műanyag dobozt pillantok, meg amiben két kis fehér egér van. Az öröm átjárja az egész testem.
- Áááááá! - sikítom
- Tetszenek? - kérdi apa
- Nagyoooon. Elnevezem őket Terrynek és Berrynek.

*


Alig tudtak bedugni az ágyba. Teljesen fel vagyok pörögve, apa betakargat és az éjjeli szekrényemre teszi a kis állataim. Mosolyogva alszok el és csak a többi napot várva mit sem sejtve, hogy apukám pár nap múlva eltávozik.

2014. december 13., szombat

1. felvonás 3. jelenet

Már dél elmúlt én meg ülök a megfőzött kajával az asztalon és csak az órát bámulom, hogy mikor jön végre haza Dave. Azt mondta ilyenkor már itt lesz. Nem érdekel, Elindulok Brittanyékhez megvalósítani tervem első pontját: a szövetségesek keresését. Felveszem nagy szőrmekabátom, és barna csizmám, majd nekiindulok a hóesésben. Az utca ma félig kihalt, nem csoda, hiszen vasárnap van. A boltok kirakata meg van világítva, néhol pedig redőnnyel el van takarva. A fejemben elképzeltem a beszélgetéseket a barátaimmal, ismerőseimmel, de mégis félek attól hogy mit szólnak. Feljelentenek? Netán ezzel megszakad a barátságunk? De mégis attól félek a legjobban, hogy ha sikerülne kirobbantani a harcokat, belehalhatnak. A gondolatokat az ismerős környék "zavarja" meg. Felkanyarodok a lépcsők irányába, és felszaladok rajtuk. A kaputelefonnál a megnyomom a nevet és várom a választ.
- Ki az? - kérdezi egy búskomor hang
- Anne vagyok.
Nyílik az ajtó. Felszaladok, az elsőre viszont végtagjaimba belenyilall a fájdalom így az utolsó szintet kapaszkodva sétálom le. Az ajtóban a borús arcú Brittanyvel találom szembe magam.
- Szia. - köszönök neki
- Szia..
- Bemehetek?
- Gyere.
Az előszobába lépve törött tárgyak, szétszakított levél darabkák és képek hevernek a földön. Szemeim kidülledve merednek a mindössze tizennyolc éves lányra. Tekintetemtől lefelé görbül szája, és sírni kezd. Fogalmam sincs mi borította ki ennyire, de valami nagyon komoly lehet. Nem kérdezősködöm, helyette átölelem. Egy-két percig simogatom a hátát, és egyre szorosabban ölel. Majd kezd megnyugodni, és átmegyünk a nappaliba. A kanapén félve, de megkérdezem:
- Mi történt?
- A kishúgom.....a kishúgomat megölték. Pontosabban megrángatták, és belehalt a sérüléseibe.
Fortyog bennem a düh, és érzem, hogy a fejem egyre vörösebb lesz. De lenyugtatom magam.
- Brittany én eredetileg azért jöttem hozzád, hogy beszéljek veled egy fontos dologról. Mégpedig arról, hogy felkelést szervezek. És szeretném, ha csatlakoznál, illetve segítenél szövetségeseket találni. - kicsordul egy könnye.
- Segítek. Mindenben.
Mosolygás fog el. Megbeszélem vele a terv többi részét, majd Hannahoz indulunk. Hannah egy érzékeny lány viszont kiáll az érdekeiért. Természetesen igent mond. Ezekután az ikrekhez vezet utunk Georgehoz, és Haroldhoz. A fiúk meglepve köszöntenek, és miközben mi mondjuk, tervünket fel-alá járkálnak, de végül elfogadják ajánlatunk. Innen Klarahoz megyünk hatalmas örömmel, hogy tervünk eddig sikerrel jár. És abban biztosak vagyunk, hogy Klara beleegyezik. A fiúk már előre ide szóltak, hogy jövünk így az ajtó nyitva van. Mélyeket lélegzek, ahogy a lépcsőházban feltekintek, mire George felkap. Egy kis sikoly hagyja el a számat, és felcipel az ötödikre.
- Lefelé te viszed. - biccent oda Haroldnak én meg csak nevetek. 
- Klara! - kiáltjuk oda
- Sziasztok. - mondja mosolyogva mi meg letámadjuk egy hatalmas öleléssel. - Gyertek be, ha jól emlékszem valami fontosat akartok mondani.
Leülünk a nappaliban, és már elkezdeném mondani, de a fiúk közbe szólnak.
- Tudod Annenek volt egy ötlete mi szerint.
- Miszerint fel kéne lázadnunk. - fejezi be  a mondatot Hannah
Brittany szótlanul kuporog a sarokban, s miközben a többiek tájékoztatják Klarat az ÉN tervemről oda megyek hozzá. 
- Ne szomorkodj. Sajnálom, a testvéredet, de ha nem tesszük meg ezeket a lépéseket nap, mint nap fog más testvére meghalni emiatt. - suttogom neki, és a hátát simogatom. 
Eközben a tájékoztatást befejezték így mindenki a mi beszélgetésünket hallgatta.
- Brittany ezt még miért nem mondtad el? - kérdi fenn hangon Klarissa.
Kínos csend, amit egy tinédzser hang szakít meg.
- Én is csatlakozom! - szól az ajtó mögül előbújva egy fiatal vadóc lány.
- Azt már nem Rose! Nem engedem, én vigyázok rád és nem holtan akarlak haza hozni! - üvölti le húgát Klara
- Ki van zárva. Túl kicsi vagy még ehhez. - szól George
- Halgass a nővéredre! - helyesel Harold
- De miért? Nem érdekel, ha meghalok, de a jó ügyet akarom képviselni, nem a nem érdekel, mi van, csak egy sör kell azt jó.
- Mi? - kérdem
Brittany lép oda.
- Rose, én egy hete vesztettem el a húgom. Nem akarod, hogy a nővéred idegi roncs legyen. - mondja komoly arccal, és végig a kislány szemébe néz
Rose beviharzik szobájába, és becsapja az ajtót.
Irány tovább. Még hat helyre kell mennünk. A mázli, hogy míg a többiek veszekedtek, én írtam egy sms-t a többieknek, hogy menjenek Tiaraékhoz így nem kell még két helyre mennünk. 
Az utcán éreztem, hogy ennyivel nem rázzuk le Roset. Tiara szerencsére kertes házban lakik, így nem kell lépcsőznöm. A kis házban alig fér el a tömeg. Nyolcan kuporgunk az aprócska nappaliban, Négyen a kanapén, egy-egy ember a két fotelben a többiek a földön ülnek, illetve állnak. Travis és Tiara között, ha jól tudom van valami, de ez nem publikus. Csörög a telefonom.
- Bocsánat ezt fel kell vennem. - szólok és kimegyek a konyhába
- Szia, édes most értem haza? Hol vagy?
- Hol? Szerinted hol? És te hol voltál azt mondtad délre itthon leszel, három óra van?!- húzom fel magam - És ez nem az első ilyen eset!
- De kicsim értsd meg muszáj volt maradnom, mert..
- Mert? Mert dolgoztál? Munkát kerestél? Kétlem...
- Anne most mi a franc bajod van? Mindig felhúzod magad a semmin.
- Én húzom fel magam a semmin, te vagy érzéketlen!
- Miért vagyok érzéketlen? Fejtsd ki!
- Ahhoz lebeszélném az egyenleged.
Letette. Visszamegyek a többiekhez. Tiara húzza a száját. Travisnek csillog a szeme. 
- Na, mit mondotok? - kérdi Hannah
- Én benne vagyok! - szól Travis
Tiara pedig bizonytalanul, de bólint.
- Remek már csak az van hátra, hogy akit tudtok, vonjatok be és ők is akit tudnak vegyenek be, és így tovább. - mondom mosolyogva

*

Pár óra múlva feloszlik a banda. Brittanyhez lépek.
- Aludhatok ma nálatok? Kissé összevesztünk Davevel.
- Persze gyere.
Mikor belépek, az előszobába nem bírom a látványt ami fogad.
- Mióta laksz ebben a rendetlenségben?- kérdezem tőle
- Öööö... Egy hete?
Tátva marad a szám. Szemeim úgy kigúvadnak mintha valami sípolós gumi kutyajáték lennék, amit középen összeszorítottak.
- Most azonnal rendet teszek. - és már nyúlok is le a földre, de rám kiált
- Ne! Kérlek ne! - kérlel - Tudom, hogy nem egészséges így élni, de megnyugtat.
- Brittany túl kell lépned rajta, vagy soha nem szakadsz el tőle. Nem azt jelenti, hogy örökre meg kell válnod tőle. Csinálunk egy albumot róla, vagy valami. Oké? - bólint.
Hajnali egyre végzünk, és a lány már rég kidőlt. Beteszem az húga ágyába, én pedig az övébe fekszek be. Tudom, hogy nem sokkal fiatalabb, de szeretem pátyolgatni, bár erős nő. Gondolkozok. Gondolkozok Daven, a tervemen, Brittanyn, Roseon és persze Dianan is. S eközben elnyom az álom.

Reggel a ház előtt egy csapat tini vár vagy tizenöt-húszan lehetnek. Az élén Roseal.

2014. december 6., szombat

1. felvonás 2. jelenet

198 oldalmegjelenítés, 2 követő, és csak egy bejegyzés <3 köszönöm :)

Egy tisztáson vagyok. Meleg nyári nap süt a szemembe. A zöld terület mentén fenyőfák sűrűje húzódik, a tisztás maga tele van pipacsokkal, százszorszépekkel, és egyéb vadvirágokkal. Előttem egy egy-két éves kislány szaladgál, haja korához képest hosszú barna, egybe ruhája halványrózsaszín a derekánál szalaggal megkötve. Setesután futkos, hátra-hátra néz, és ilyenkor megcsillan gyönyörű gesztenyebarna szeme. Az egész teret édes gyermek kacaj visszhangja tölti meg, amúgy csend honol, csak néha zavarja meg pár madár csicsergése.
- Úd szem kapsz el anga! - szól hozzám
- Csak azt hiszed Diana!
S  nyomába eredek, miközben egyre nagyobb szél keletkezik. A kislányom leül a fűbe és virágokat kezd el szedegetni. A szél egyre erősebb lesz és az okát is megtudom. Egy fekete helikopter száll le és egy sötét alakos fickó Diana irányába kezd el szaladni. Anyai ösztönöm megérzi a bajt, és ugyanúgy rohanni kezdek  a mit sem sejtő lány felé és a síró görcs kerülget, de késő. A tag felkapja a gyereket és rohanni kezd.
- Diana! - üvöltöm sírva
Minden egyre fehérebb lesz, s az, amit eddig a valóságnak hittem most csak egy álomkép. Szemeimet lassan pislákolva nyitom ki, s gyorsan vissza is csukom, mert a fehér lámpa égeti a retinám.
- Anne hát jól vagy! - ugrik elém Dave
- Hol van Diana?
- Ki?
- Diana a lányunk. Épp kergetőztünk amikor...
- Tshh. Anne nekünk nincs lányunk, sőt gyerekünk se. - csitít
- Akkor mi történt, hol vagyok? - kérdem
- Megrángattak, be kellett hozni a kórházba... - szól, s kínos csend következik.
Csuklóimra tekintek, amik fehér gézbe vannak tekerve, a sebek környékén viszont vérvörös. Könyök hajlatomnál fehér tapasszal az infúziót testembe juttató tű van leragasztva. A kórházi köntös, amit rám aggattak hátul kissé szellős és ez idegesít. Semmire nem emlékszem a tegnap délutánból, csak arra, hogy Brit lepasszolt.
- Elszaladok egy nővérért. Szólok, hogy felébredtél. - mondja a sötétbarna hajú srác
Majd belehalok a fájdalomba, de az a szöveg jár a fejemben, amit apám mondott, mielőtt elment a harcba, s meghalt.
- Ami nem öl meg az megerősít. - ismétlem magamban
- Üdvözlöm Ms. Cohen, hogy érzi magát? - jön oda hozzám egy nővérke, talán fiatalabb, mint én.
- Vacakul, iszonyatosan fájnak a végtagjaim.
- Ez természetes, tízes skálán hányat adna rá?
- Nyolcast. Nem kaphatnék rá valami fájdalom csillapítót?
- Sajnálom, de nem adhatunk megrángatott pácienseknek morfiumot, ugyanis nap mint nap csak a mi körzetünkbe száz ugyan ilyen sérültünk van és ha mindenkinek adnánk nem jutna, hogy is mondjam...fontosabb betegeknek. - Teljesen ledöbbenek a kiscsaj szövegén. - De szólok a doktor úrnak, hogy mit tehetünk.
- Gyere, szerzek egy tolókocsit és lemegyünk a büfébe! - Mondja Dave és már a függönyt rántaná el, amikor kitör belőlem a nő.
- Dave ez szörnyű nem akarok ebben a putriban meghalni, még annyira sem telik, hogy fájdalom csillapítóhoz jussak, és ebben a köntösben ki nem teszem a lábam.
Szemei kikerekednek, és elviharzik. Most megbántottam, ezzel? Komolyan mondom rosszabb, mint egy lány. Már épp csuknám lefelé látószervem, hogy egy kicsit pihenhessek, de belép a kórterembe egy orvosi köntösös fiatal férfi. Elegáns sötétkék kockás ingére-, és hozzá illő sötétkék nyakkendőjére hófehér orvosi köntös simul. Smaragdzöld szemei csak úgy csillognak.
- Üdvözlöm Dr. Garison vagyok. Ön meg, ha jól tudom Anne? - belebizsergek, mikor a nevemet mondja
- Igen. - hebegem, habogom- Ha lehet minél hamarabb haza mennék.
- A kórlapja alapján nincs okunk itt tartani, de nem tudunk önnek tolókocsit biztosítani. Még a szívverését és a vérnyomását nézném meg.
Egyre nehezebben lélegzem, ahogy a sztetoszkóppal felém közelít. Becsukom a szemem és várom a vizsgálat végét.
- És amúgy hogy van? - kérdezi, és féloldalas mosolyt vet rám
- Vacakul. Szörnyű ez a körülmény, és a legsokkolóbb, hogy még az egészségügy is az.
- Igen.. És higgye el hogy nekünk sokkal nehezebb, hogy nem segíthetünk olyan betegeknek, mint ön. De maga más mindenki csak vergődik az ágyon és siránkozik a sorsán, viszont maga Ms. Cohen mások sorsát tartja előbbre.
- Nyugodtan tegezzen.
- Szint úgy. Nincs semmi baj, ami miatt megfigyelésen kéne tartani.
- Rendben.
- Ha bármi van, keressen fel. És nem muszáj csak orvosi ügyekben. - kacsint s átadja névjegy kártyáját
- Van barátom, de azért köszi.
Mikor kimegy, nagy nehezen kikászálódok az ágyból.
Dave jön, be egy mankóval s oda adja, mintha tudta volna hogy hazaengednek.
- Ne haragudj. - kezdi
- Hagyjuk.. Inkább segíts.
Ölbe vesz és haza visz, a ház előtt intek, hogy letehet. Lábra állok, s belém nyilal a fájdalom, elveszem a mankót és beugrálok a házba.

*

Egy hete vagyok itthon táppénzen, s egyre jobban vagyok. A sebek helyét már csak hegek jelzik, de még mindig fájnak hirtelen mozdulatnál. Dave mostanában feszült, mintha titkolna valamit, de ha rákérdezek, hárít. Az álmaimban egyre többet jelenik meg Diana a lányom és kezdek megijedni. 
Visszatérve Davre ma csak délben jön haza ebédelni, mert a barátaival mennek valahova, ezért úgy tervezem, elkészítem neki a kedvencét, hátha megnyílik. Kiveszem a polcról a szakácskönyvet, ami még a nagymamámé volt. Előveszem a legtöbb hazzávalót, hagyma, paprika, csirkemell, só és bors. Csörög a telefon. Amilyen gyorsan csak tudom, felveszem.
- Jó napot érdekelné a legújabb, legmodernebb lég kondi, amit csak a konnektorba kell bedugni, s hűt vagy fűt? - mondja egy fickó azon az idióta teleshoppos hangon
- Mi van? Hagyjon, már békén vannak fontosabb dolgok az életemben, mint hogy milyen hideg vagy meleg van a lakásban! - és rácsapom a kagylót

Hol is tartottam? Ja, igen az edény. Kinyitom a kis szekrényt, ami tele van serpenyőkkel, lábosokkal, de valami nem stimmel. Rosszul van vissza téve a hamis fal. Ezt még a apukám mutatta a lényeg, hogy van a szekrény igazi fala de az elé teszünk egy ugyan olyan falapot, és ide lehet eltenni dolgokat. Ez mind szép, és jó lenne, de senki nem tud róla rajtam kívül. Kiveszem a lapot, s a fehér A3-as papírt, és  hátat fordítva a kamerának elolvasom. Egy szempillantás alatt minden beugrik. Gyorsan visszateszem a tervet, s normálisan ráteszem a falapot, s kiveszek egy nagyobb edényt.

2014. november 30., vasárnap

1. felvonás 1. jelenet

Szeretnék családot alapítani, habár jelenleg nincs férjem, csak barátom. De úgy érzem, amíg az ország ilyen körülmények között van, nem tudok, sőt nem is szeretnék. S mindez egy ember kezében van, akit még senki se látott. A nap huszonnégy órájában kamerák figyelnek. A házakban, a munkahelyeken, a köztereken, még a mosdókban is. Az egész helyet egy óriási buborékszerű réteg veszi körbe. Nem lehet se ki, se bejárni. A buborékból zsinórok csüngenek lefelé, és az emberek karjaihoz-, illetve lábaihoz vezetnek, s azzal irányítanak minket. Félre ne értsetek, van saját akaratunk, csak ha valami nem tetszik, a nagyfőnök szintjéről kicsit megrángatnak minket. Tch.. kicsit, nem egyszer volt, hogy valakinek leszakadt egy-egy végtagja. Pont ezek miatt az emberek rettegésben élnek, és több száz öngyilkosság történik évente. És ezt valahogy pótolják. Az egyes pletykák szerint más országokból rabolnak el embereket, de van, akik azt mondják, hogy teljesen emberi robotokat tesznek helyükre. Én az előbbire szavazok mivel a robotok jogait, amik nincsenek is, pont ezért  nem tudják a földbe döngölni nap, mint nap, s ez nekik nem élvezet.
Ami engem illet, egy boltban dolgozom, mint pénztáros. A barátommal együtt élek egy kis apartmanban. A szüleim, azaz anyukám is ezen az istenverte helyen él. Apukám még fénykorában meghalt, amikor egy felkelést indított a bábmester ellen. Lehet, hogy nyomdokaiba kéne lépnem?
Ezek a gondolatok keringenek, a fejemben mikor megszólal az ébresztőóra, amit azonnal kinyomok.
- Jó reggelt szerelmem! - ölel át Dave, s egy puszit nyom az arcomra.
Sóhajtok egy hatalmasat, majd nagyot nyújtózok. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból, s a fürdő felé veszem az irányt. Megigazítom a zsinórjaimat, majd a gardrób előtt lévő fogasról felveszem a kikészített ruháim, egy koptatott farmer nadrágot, egy gesztenyebarna hosszujjút, illetve egy bézs pulóvert. Nyakam köré tekerem a szürke sálam, hiszen odakint havazik. Ránézek az órámra. Basszus már hét óra, el fogok késni. Leszaladok a lépcsőn, és majdnem felbukok a madzagokban, de magamra aggatom kabátom gyors csókot adok Davenek, és már rohanok is. Gyalog kell mennem, mert nincs se tömegközlekedés, se autó. Az utcán egy anyukát látok, hat éves kislányával, aki egy rongybabát szorongat. S a kislány arcán könnycseppek gurulnak le. Az egész olyan mintha egy szomorú fekete-fehér filmbe kerültem volna. A munkahelyen a vásárlók is lehangoltak. Egy idős nő lép a kasszához mosolyogva. Arca ráncos, ősz fehér haja válláig se ér. Kis nyugdíjas kocsiját húzza maga után.
- Jó napot! - üdvözöl.
- Üdvözlöm! Megkérdezhetem miért olyan boldog a néni?
- Jajj kisasszony, én is csak már azért mosolygok, mert tudom, hogy már közel a vég. - szól s remegő ráncos kezével a fizetni kívánt összeget nyújtja át.
Egész nap a néni szavai forognak a fejemben. Tényleg ilyen jövő vár mindenkire? Tényleg ennyi szörnyűséget kell átélnünk? Ilyen világba ki akar gyereket szülni? A műszak végén odamegyek az egyik barátnőmhöz.
- Szia Brittany! - szólok neki.
Ő az, aki a legrosszabb esetben tud mosolyogni, és ezt irigylem. Erős nő és csak tizennyolc éves.
- Bocsi most nem érek rá. - szól
 Ez furcsa még sose rázott le, és mintha kétségbeesés tűnt volna fel az arcán. 

*

Belépek a csendes üres házba, s a kamerára pillantok. Gúnyosam bele mosolygok, és felszaladok átöltözni. Magamra húzom a függönyt amit csak azért vettünk, hogy elbújhassak, mert nem akarom magam mutogatni. Épp a felsőmet húzom le, amikor hátulról átölel valaki.
- Dave most nincs kedvem. - jelentem ki és leveszem karjait. de ő vissza teszi - Most nincs kedvem.
- De Anne már egy hete úgy érzem, hogy nem közeledsz hozzám.
- Mégis mit gondolsz, az egész napot átröhögöm a barátnőimmel? Mert ha igen, akkor nagyot tévedsz. - emelem fel a hangom, s látom, hogy az erek a nyakán kezdenek kidudorodni. - Ráadásul már megint idegeskedsz a semmiért. Utálom amikor ezt csinálod.
- Tojd le magasról mi van odakint, é.. - a szavába vágok
- Hogy? Mégis hogy toljam le basszus? Ebben nyomornegyedbe nem akarok élni, se életet adni.
- És ha még nem kéne gyereket vállalnunk? Végül is még fiatalok vagyunk.
- Érdekes két hónapja, még azt mondtad szeretnél gyereket! - s ezzel a mondattal a vita üvöltözésbe megy át, elüvöltöm neki a ma történteket, s kiviharzok a szobából és rácsapom az ajtót. Leszaladok a konyhába, egy A3  fehér lapot veszek elő és tervezni kezdek halványan, hogy a felsőbb szinteken ne vehessék ki a tervem. Este nyolcig rajzolgatok, majd összetekerem, és a konyhapult szekrényének belső részének, a hátulja elé egy faanyag van téve, amit ki lehet venni, s erről a rejtekhelyről még Dave sem tud. Begyömöszölöm a papírt.
Sikítás, és üvöltés, hagyja el a számat, a könnyek csak úgy hullnak a padlóra, s a hideg csempére esek. Megrángattak felülről, s a zsinór a csuklóm, illetve a bokámba vágódik.
- Anne! - üvölt Dave, és rohan le a lépcsőn.

Egy kisebb vértócsa keletkezik a kezeimnél. A nadrágom szára teljesen átitatódott a piros folyadékkal, ami a testemből szivárog. Csak egy-egy képfolt jelenik meg alkalmanként. Hogy barátom felkap, a hideg utca, a kórház ápolónőjének lámpája, és a pasim kétségbeesett tekintete.

2014. november 29., szombat

Prológus

Torkom szakadtából üvöltök, pontosabban üvöltenék. Ha egy hang is kijönne a torkomon, de nem. A cellában ülve a rács túlsó oldalán lévő két őrt pásztázom. Nálam két méterrel magasabbak, izmos erős testük, és széles válluk oly annyira rémítő, hogy az utcán találkozva elkezdenék futni a másik irányba. Fekete öltözetük szinte beleolvad a környezetbe. Fejemet lehajtom, s becsukom szemem. Innen már nincs kiút, vége. Hiába volt a sok erőlködés, a harcok, az emberi életek. Innen már csak a vég vár rám.
- Engedjétek ki! - lép a börtön ajtaja elé egy alak, aki valószínűleg a főnökük, mivel engedelmeskednek neki.
Nagy nyikorgással nyílik az ajtó, s az alkaromnál fogva kirángatnak, mire felszisszenek a tag szorításától.
Rángatva és rugdosva egy hatalmas lyuk elé érünk, ami minimum kétszáz méter mély lehet. Nagyot nyelek, s a torkomban hatalmas gombóc keletkezik.
- A Bábmester utasítására kivégezni. - szól a nagyfőnök, és ledob a padlóra.
Szemeim megtelnek könnyekkel. A két őr a két oldalamról közre fog. Egy könnycsepp gurul végig arcomon, de elviselem sorsom. Majd a lyukba taszítanak.

Sötétség vesz körül, s most is ordítanék, ahogy csak tudnék, de még mindig nem jön semmi, s csak zuhanok, csak zuhanok és zuhanok.