1. felvonás 1. jelenet

Szeretnék családot alapítani, habár jelenleg nincs férjem, csak barátom. De úgy érzem, amíg az ország ilyen körülmények között van, nem tudok, sőt nem is szeretnék. S mindez egy ember kezében van, akit még senki se látott. A nap huszonnégy órájában kamerák figyelnek. A házakban, a munkahelyeken, a köztereken, még a mosdókban is. Az egész helyet egy óriási buborékszerű réteg veszi körbe. Nem lehet se ki, se bejárni. A buborékból zsinórok csüngenek lefelé, és az emberek karjaihoz-, illetve lábaihoz vezetnek, s azzal irányítanak minket. Félre ne értsetek, van saját akaratunk, csak ha valami nem tetszik, a nagyfőnök szintjéről kicsit megrángatnak minket. Tch.. kicsit, nem egyszer volt, hogy valakinek leszakadt egy-egy végtagja. Pont ezek miatt az emberek rettegésben élnek, és több száz öngyilkosság történik évente. És ezt valahogy pótolják. Az egyes pletykák szerint más országokból rabolnak el embereket, de van, akik azt mondják, hogy teljesen emberi robotokat tesznek helyükre. Én az előbbire szavazok mivel a robotok jogait, amik nincsenek is, pont ezért  nem tudják a földbe döngölni nap, mint nap, s ez nekik nem élvezet.

Ami engem illet, egy boltban dolgozom, mint pénztáros. A barátommal együtt élek egy kis apartmanban. A szüleim, azaz anyukám is ezen az istenverte helyen él. Apukám még fénykorában meghalt, amikor egy felkelést indított a bábmester ellen. Lehet, hogy nyomdokaiba kéne lépnem?

Ezek a gondolatok keringenek, a fejemben mikor megszólal az ébresztőóra, amit azonnal kinyomok.

- Jó reggelt szerelmem! - ölel át Dave, s egy puszit nyom az arcomra.

Sóhajtok egy hatalmasat, majd nagyot nyújtózok. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból, s a fürdő felé veszem az irányt. Megigazítom a zsinórjaimat, majd a gardrób előtt lévő fogasról felveszem a kikészített ruháim, egy koptatott farmer nadrágot, egy gesztenyebarna hosszujjút, illetve egy bézs pulóvert. Nyakam köré tekerem a szürke sálam, hiszen odakint havazik. Ránézek az órámra. Basszus már hét óra, el fogok késni. Leszaladok a lépcsőn, és majdnem felbukok a madzagokban, de magamra aggatom kabátom gyors csókot adok Davenek, és már rohanok is. Gyalog kell mennem, mert nincs se tömegközlekedés, se autó. Az utcán egy anyukát látok, hat éves kislányával, aki egy rongybabát szorongat. S a kislány arcán könnycseppek gurulnak le. Az egész olyan mintha egy szomorú fekete-fehér filmbe kerültem volna. A munkahelyen a vásárlók is lehangoltak. Egy idős nő lép a kasszához mosolyogva. Arca ráncos, ősz fehér haja válláig se ér. Kis nyugdíjas kocsiját húzza maga után.

- Jó napot! - üdvözöl.

- Üdvözlöm! Megkérdezhetem miért olyan boldog a néni?

- Jajj kisasszony, én is csak már azért mosolygok, mert tudom, hogy már közel a vég. - szól s remegő ráncos kezével a fizetni kívánt összeget nyújtja át.

Egész nap a néni szavai forognak a fejemben. Tényleg ilyen jövő vár mindenkire? Tényleg ennyi szörnyűséget kell átélnünk? Ilyen világba ki akar gyereket szülni? A műszak végén odamegyek az egyik barátnőmhöz.

- Szia Brittany! - szólok neki.

Ő az, aki a legrosszabb esetben tud mosolyogni, és ezt irigylem. Erős nő és csak tizennyolc éves.

- Bocsi most nem érek rá. - szól

 Ez furcsa még sose rázott le, és mintha kétségbeesés tűnt volna fel az arcán. 

*

Belépek a csendes üres házba, s a kamerára pillantok. Gúnyosam bele mosolygok, és felszaladok átöltözni. Magamra húzom a függönyt amit csak azért vettünk, hogy elbújhassak, mert nem akarom magam mutogatni. Épp a felsőmet húzom le, amikor hátulról átölel valaki.

- Dave most nincs kedvem. - jelentem ki és leveszem karjait. de ő vissza teszi - Most nincs kedvem.

- De Anne már egy hete úgy érzem, hogy nem közeledsz hozzám.

- Mégis mit gondolsz, az egész napot átröhögöm a barátnőimmel? Mert ha igen, akkor nagyot tévedsz. - emelem fel a hangom, s látom, hogy az erek a nyakán kezdenek kidudorodni. - Ráadásul már megint idegeskedsz a semmiért. Utálom amikor ezt csinálod.

- Tojd le magasról mi van odakint, é.. - a szavába vágok

- Hogy? Mégis hogy toljam le basszus? Ebben nyomornegyedbe nem akarok élni, se életet adni.

- És ha még nem kéne gyereket vállalnunk? Végül is még fiatalok vagyunk.

- Érdekes két hónapja, még azt mondtad szeretnél gyereket! - s ezzel a mondattal a vita üvöltözésbe megy át, elüvöltöm neki a ma történteket, s kiviharzok a szobából és rácsapom az ajtót. Leszaladok a konyhába, egy A3  fehér lapot veszek elő és tervezni kezdek halványan, hogy a felsőbb szinteken ne vehessék ki a tervem. Este nyolcig rajzolgatok, majd összetekerem, és a konyhapult szekrényének belső részének, a hátulja elé egy faanyag van téve, amit ki lehet venni, s erről a rejtekhelyről még Dave sem tud. Begyömöszölöm a papírt.

Sikítás, és üvöltés, hagyja el a számat, a könnyek csak úgy hullnak a padlóra, s a hideg csempére esek. Megrángattak felülről, s a zsinór a csuklóm, illetve a bokámba vágódik.

- Anne! - üvölt Dave, és rohan le a lépcsőn.

Egy kisebb vértócsa keletkezik a kezeimnél. A nadrágom szára teljesen átitatódott a piros folyadékkal, ami a testemből szivárog. Csak egy-egy képfolt jelenik meg alkalmanként. Hogy barátom felkap, a hideg utca, a kórház ápolónőjének lámpája, és a pasim kétségbeesett tekintete.